21_ki tiszá – כִּי תִשָּׂא

ki tiszá – כִּי תִשָּׂא – amikor rendelkezel

(Mózes 2. könyve – 30. fejezet  11. bekezdéstől 34. fejezet   végéig)

Immáron a harmadik hetiszakasz is még a sivatagi mobil-szentély építése és működése  részleteinek felsorolásánál tartunk – a szentély épitészeti leirását követte  a főpap öltözéke, az áldozati szertartás részletes magyarázata, most pedig az adó mértéke.

Minden 20 évesnél idősebb férfi  fél sekelt volt köteles fizetni – a szegény se adjon kevesebbet, a gazdag se többet! Vagyis, vannak olyan kötelességek, amelyek függetlenek az  illető gazdasági helyzetétől.

Ugyanitt, megjelenik az első közegészségügyi rendelet: “Kezeiket is, lábaikat is mossák meg, hogy meg ne haljanak.” Majd miután az illatositók és egyéb kellékek  mikéntjén is túljutottunk, a Mindenható megnevezi a kivitelező céget: “Ímé, név szerint meghívtam Bésaléelt, a Húr fiának Urinak fiát a Júda nemzetségéből.”

Tehát minden meg van tervezve, elintézve, megszervezve… még utoljára felhivja a figyelmet, hogy a sok teendő közepette is, meg ne feledkezzenek a szombatról – bármilyen szent munkáról is van szó – szombaton azt sem szabad végezni.

A történet itt szétválik – az egyik helyszin a Szináj hegy, ahol az Isten Mózes lelkére köti, hogy mit miért, és hogyan kell csináljanak, a másik viszont a tábor, ahol a héberek már türelmetlenkednek.

Úgy érzik, hogy a vezető elveszett a ködben, magukra maradtak.  Ebben a szituációban elég furcsa dolog történik: Áron begyűjti az aranyakat, amelyből a szentélyt kellene majd megalkotni, de aranyborjút önt, és annak hódol a nép. Nagy bulit rendeznek, esznek-isznak, táncolnak és ki tudja még mi mindennel szórakoztatják magukat.

Isten, természetesen látja az elvetemültséget, és miután Mózes kezébe adja a két kőtáblát, amelyre az Úr  saját kezével irta a törvényt, letessékeli a hegyről, mondván:

“Eredj menj alá mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Égyiptom földéből.”

לֶךְ-רֵד כִּי שִׁחֵת עַמְּךָ אֲשֶׁר הֶעֱלֵיתָ מֵאֶרֶץ מִצְרָיִם

Itt tennék egy kitérőt, amely a héber nyelvben rejlő további értelmezést illeti. Igaz, Mózes felment a Szináj hegyre, a szó fizikai értelmében is, de a fel és a lemenetel ennél többet is jelent. Az “álijá” tágabb értelemben az isteni szövetség jeleként igért földre való bevándorlást is jelenti – vagyis ami a magyar forditásban úgy szerepel, hogy kihoztál Egyiptom földjéről, az a héberben valójában úgy van, hogy felhoztad Egyiptomból. A felmenetel később is használatos szó, amikor Jeruzsálembe, a Szentély városába való menetelt jelenti – de mindezek mögött még az az eszmeiség is ott van, amely az emelkedettség érzésével kapcsolatos.

A szellemiséget ma is úgy jelölik a héber nyelhasználatban, hogy a “fenti Jeruzsálem”, szemben a szimpla várossal, amint lentinek jelölnek. Tehát, amikor az Úr azt mondja Mózesnek, hogy menjen le, akkor nemcsak a hegyról való lemenetelről van szó, hanem arról is, hogy le kell merüljön a nép gyarlóságainak mélységébe is.

Már a szombat emlegetésével előrevetit valamilyen drasztikus büntetést ” Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül…. valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék.” Mondhatnánk, hogy abban a korban a halálbüntetést könnyen osztogatták, igy lehetett a szombat munkatilalmának érvényt szerezni. És van aki éppen ezek alapján állitja a zsidók Istenéről, hogy vérszomjas, bosszúálló… nekem erről más a véleményem.

A Tóra sokszor túloz időben és térben is. Vannak szereplők, akik hihetetlen matuzsálemi kort érnek meg (Sára, Ábrahám, Mózes, stb.) a sivatagi vándorlás során tulajdonképpen kis távolságokat hallatlanul sok idő alatt tesznek meg… azt hiszem, hogy itt csupán a hangsúlyok miatt szerepelnek ezek a túlzások. Ma is mondjuk, hogy “pokol az életem” – anélkül, hogy bárki azt hinné, hogy a föld mélyén egy üstben rotyogunk. .

Bár Mózes már lefelé menet tudja, hogy valami nagy disznóság történt a táborban, és Isten haragjával szemben még védi is a népet, amint meglátja az aranyborjút odacsapja a kőtáblákat. A büntetés nem marad el, de valójában Mózesnek köszönhetően a bűnös néppel mégsem bontatik fel az isteni szerződés – eljutnak majd a megígért Kánaánba.

Másodszor már nem Isten irja a tiz parancsolatot, hanem Mózes cipeli fel a kőtáblákat és ott maga vési bele az isteni intelmet. Valami összetört a korábbi, tálcán kinált üdvösségből. A boldogulásért keményen meg kell dolgozni. Mintha a Paradicsomból való kiüzetés ismétlődne meg egy másik szintéren.

Az ember sokszor elvesztegeti a szerencsés lehetőségeit – fáradtságos munkával tudjuk csak pótolni az elszalasztott  alkalmat. Húsz évvel ezelőtt egy szerencsés csillagegyüttállás volt – békés átmenet a puha diktatúrából a piaci versenyes kapitalizmusba, a rég nem tapasztalt szabad cselekvésbe.  De ez a boldogabb jövő csak akkor jöhetett volna el, ha nem hódolunk tovább a régi szokásoknak és a haladás helyett nem választjuk az aranyborjú megbabonázó csillogását.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.