35_nászó – נָשֹׂא

nászó – נָשֹׂא  – vedd számba…

(Mózes 4. könyve – 4. fejezet   21. bekezdéstől  7. fejezet   végéig)

A sivatagi szentélyt,  a vándorló zsidók időről-időre új helyre költöztették. A becsomagolás, egy új helyre való szállitás, majd a szentély felállitása “beüzemelése” a következő állomáshelyen – mind a kohaniták feladata volt.

A papi törzs fiai hosszas előkészület és tanulás után, harminc éves korukban kezdhettek tényleges papi szolgálatot teljesiteni, amelyet előírásszerűen 50 éves korukig végeztek. Aztán nyugdijba vonultak.

Már korábban is szó volt arról, hogy a kohenek, a nép szellemi vezetőinek mennyire “tökéleteseknek” kell lenniük. Míg a zsidóságot az ember az anyai ágon “örökli” – halachikusan zsidónak tekinthető az az ember, akinek az édesanyja zsidó – a kohenség apai ágon öröklődik, vagyis nem elegendő számontartani, hogy a mama zsidó, ez esetben az apa szerepe is kritikus. Nem holmi rasszista megkülönböztetésről van szó, ami sokan feltételeznek…

A kohenek tökéletességére való törekvés ugyanis ott van minden tórai kitételben, mégpedig úgy, hogy nem azt hangsúlyozza, hogy az illető születésével kapott egy előjogot, hanem a poziciójával járó kötelezettségeit taglalja.  Az atyai vérvonal jelentősége ebben az esetben a tapasztalatátadás.

A Tóra nem hazudja, hogy minden ember egyenlő. Nem vagyunk azonosak sem a magunkkal hozott génállományunkat tekintve, sem pedig az életünk során szerzett tapasztalatokat tekintve. Nem vagyunk a természet egy stancra készitett robotjai – szerencsére. Másutt, igen jelentős intézkedések igyekeznek az esélyegyenlőséget, bizonyos határok közt biztositani, az alapvető emberi jogokat mindenki számára, de nem hazudja, hogy egyformák vagyunk.

Életünk alakulásában szerepe van annak, hogy mit kaptunk genetikai örökségként, milyen alapvető tehetséggel rendelkezünk, és a neveltetésünk még nagyobb részt képvisel abban, hogy eredendő képességeinket mire tudjuk majd használni.

A nevelés ókori szintjén tehát az atya tudása, tapasztalata még nagyobb jelentőségű volt, mint napjainkban. A jövendő pap szolgálatkezdésére, harminc éves korára, tehát a szintén kohen apától, nagyapától szerzett felbecsülhetetlen mértékű tudást. A szolgálatot képességei teljében végezte, és mielőtt hanyatlani kezdett volna a “munkaképessége” elhagyta a szentélyt, és minden bizonnyal, a gyermekek és unokák képzését segitette.

A szabályok, amelyek a kohenekkel kapcsolatban a “tisztaságuk” megörzésére hivatottak, egyfelöl felfoghatók úgy is, hogy a kohen teljesen egészséges kell legyen, ezért nem érintkezhet betegekkel, a halottak közelébe sem mehet, és a jövendő nemzedék érdekében még a házasodását is szabályozzák.

Nem tartom véletlennek, hogy éppen ebben a hetiszakaszban merül fel az asszonyok hűtlenségének kérdése. A zsidó vallás sok tekintetben védi a nő érdekeit, a mamzer nem azt jelenti pontosan, mint a keresztény közösségben. A férjezetlen asszony gyereke nincs kivetve a közösségből.  Az apa kiléte csak abból a szempontból fontos, hogy ne legyenek a későbbiekben testvéri házasságok – ha egy férjes asszony nem a férjétől fogant, a születendő gyermek esetlegesen a természetes apjának gyermekével házasodhat – ám a koheneknél, akiknek az apja különleges szerepet tölt be, az asszonyi hűtlenség fokozottabb mértékű veszélyt jelenthet a közösségre nézve. Könnyű belátni, hogy egy közösség vezetőjének célszerűen, testben és lélekben, tudásban és tisztességben kiemelkedően jó képességű ember való.  Nem mellesleg,  ma is, legfeljebb a “szűrők” meghatározása kissé bonyolultabb.

A hetiszakasz még egy izgalmas kérdéssel foglalkozik, és ez az önmegtartóztatás. A zsidó vallásban is van időnként böjt, de ezek egynaposak, és a szellemi koncentráltságot célozzák, nem az önsanyargatást.  Érdekes módon, többezer évvel  ezelőtt rájöttek a zsidók, hogy az emberi természetben van egy furcsa önpusztitó elem, amely különböző módon nyilvánul meg. A Tóra tudomásulveszi az emberi természetnek ezt a káros szegmensét, de nem szereti, nem tartja kivánatosnak, ezért az, aki valamitől megtartóztatja magát időlegesen, később engesztelő áldozatot kell bemutasson, valójában a közösségnek.

Kérdéses, hogy ez az utasitás miért pont  itt jelenik meg a Tórában?  Szerintem ez is összefügg a közösségvezető vislekedési kultúrájának kódrendszerével. Ismerjük azokat az embereket, akik számára a hivatás mély elkötelezettség, és hajlamosak elfelejteni az egész életet, a munkán kivül. Pedig az “elfelejtett élet”  pillanatai sosem térnek vissza, és azzal, hogy egy valamire figyelünk csak, megfosztjuk magunkat az élet teljességől, ami nagy hiba. A Tóra a teljes életre tanit, arra, hogy bármilyen körülmények között találjuk meg a magunk boldogságának apró pillanatait.

A zene és a tánc is része az Istennek tetsző életnek – aki látott már szinte extázisban táncoló ortodox zsidókat, az megérti, hogy miről szól a passzus az önmegtartóztatás elvetéséről. (A tánc nem mint ismerkedési lehetőség, hanem a test és lélek felszabaditásának eszközeként  szerepel. )

Végül, itt a kohenek legfontosabb feladata az áldás-mondás Izrael népére:

יְבָרֶכְךָ יְהוָה, וְיִשְׁמְרֶךָ

יָאֵר יְהוָה פָּנָיו אֵלֶיךָ, וִיחֻנֶּךָּ

יִשָּׂא יְהוָה פָּנָיו אֵלֶיךָ, וְיָשֵׂם לְךָ שָׁלוֹם

 

 

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.