37_slách lechá – שְׁלַח-לְךָ

slách lechá – שְׁלַח-לְךָ – küldjél…

(Mózes 4. könyve – 13. fejezet   1. bekezdéstől  15. fejezet    végéig)

Ha az ember eredetiben olvassa a Tórát,  a héber szóhasználat időnként olyan különbségeket tár fel, amelyeket a fordítás eltakar.

A hetiszakaszunk sokak által ismert történet, miszerint Mózes kémeket küld Kánaán földjére, hogy federítsék milyen ott az élet. A héber szövegben azonban a kémkedés ( lerágel – לרגל  ) kifejezés helyett  egy másik szerepel következetesen ( látúr – לתור ), amit inkább feltárásnak, turistáskodásnak  lehet nevezni. Ellentmond a kémkedésnek az is, hogy minden törzsből előkelő, névvel is megjelölt ember kerül a delegációba. Tehát szó sincs itt egy titkos küldetésről, sokkal inkább egy diplomáciai akcióról.

A negyven napig túristáskodó delegáció aztán konkrét bizonyítékokkal tért vissza a föld gazdagságát illetően, ugyanakkor elmondják, hogy bizony hatalmas emberek ( ánák – ענק ) lakják, akiket nem lesz könnyű legyőzni. És van még valami furcsa a beszámolóban: igaz, tejjel-mézzel folyó Kánaán, amely azonban megeszi  lakóit – a héber szöveg egyértelműen szókimondó ( árec ochelet josvéá – ארץ אוכלת יושביה) – nem csoda, hogy a sivatagi vándorlásban kitikkadt nép kétségbeesik.

Persze, ez a kishitűség ostoba megnyilvánulása, egy olyan nép önbizalomhiánya, amely a rabszolgasághoz szokott, és a szabadság megkövetelte felelősségtudat még nem alakult ki nála.  Két éve vándorolnak a sivatagban, rengeteget panaszkodnak és keveset képesek maguktól megtenni. Hiába kíséri őket a Mindenható figyelme, hiányzik belőlük az a tettrekészség, amely egy lelkileg is felszabadult ember sajátja, és ennek hiányában nemhogy közelednének, egyre távolodnak a céljuktól.

Valójában itt dől el, hogy a sivatagi vándorlás 40 évig fog tartani, amig kihal az a nemzedék, amely képtelen szabadulni a szolgaság szellemétől. Maguk felett mondanak ítéletet a gyávaságukkal.

Az isteni terv az volt, hogy a népet kimenekiti Egyiptomból, elvezeti az igéret földjére. A sivatagi vándorlás eddigi szakaszában megkapták az összes szükséges eszközt az önálló állam létrehozásához – a törvényeket, a társadalmi felépitmény szerkezetét, a hadrendet.  Tehát minden készen áll arra, hogy elfoglalják azt a földet, amelyet a Mindenható nekik igért. És ekkor inukba száll a bátorság… a megalkuvás, az akaratgyengeség amely a  szolgaság évtizedeiben  a lelkükbe égett, megakadályozza őket abban, hogy átlépjék a saját árnyékukat. A Mindenható, vagy a Természet viszont nem szentimentális azokkal,  akik a saját sorsuk jobbrafordulásáért tenni nem akarnak, csak nyafogni tudnak – a természetes kiválasztódás kegyetlen törvénye szerint ők elpusztulnak. De nagyon fontos része a történetnek, hogy akik hittek abban, hogy ez a föld nekik rendeltetett, és hajlandók voltak ezért harcolni, azok elnyerték a jutalmukat – “Csak Józsué, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, maradának életben ama férfiak közül, a kik mentek vala a földet megkémlelni.”

Egy nép, amely ragaszkodik a megszokotthoz, ne várja el, hogy helyzete jobbra fordul. Ahhoz ugyanis változásra, sokszor gyökeres változásra van szükség. A cselekvés bátorsága nélkül esélye sincs a sikernek. Viszont, nem árt tudni, hogy aki nem kovácsa a saját sorsának,  annak sem marad a helyzete  változatlan, hanem romlik. Tehát a “sivatagi nemzedék” sorsa nem volt eleve elrendeltetett, nagyonis saját hozzáállásán múlt az, hogy nem jutott be Kánaánba, és értelmetlen sivatagi bolyongásban élte le maradék éveit.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.