50_ki tavo – כִּי-תָבוֹא

ki tavo –  כִּי-תָבוֹא  –  amikor  bejössz…

(Mózes 5. könyve 26. fejezet  1. bekezdés – 29.fejezet  8. bekezdés végéig)

A Kánaán elfoglalása előtti mentális felkészítés újabb fázisát írja le ez a hetiszalasz.

Sokan úgy fordítják a hetiszakasz címét, hogy “midőn bemész” Kánaánba, hiszen az intelmek és utasítások valóban, még a bemenetel előtt hangzanak el, a Kánaánon kívüli helyen, de akkor héberül “ki tilech –  כי תלך ” kellene írva legyen.

Amikor az ezredfordulón az izraeli újságírószövetség nyelvóráira jártam, ahol a Tórát nyelvi szempontból elemeztük, abból indultunk ki, hogy a Tórában sosem véletlenül vannak ilyen “furcsasások”, hanem  a nyelv, a stílus, egy újabb indormációs réteget képez, amely a mondandó mélyebb megértését hivatott szolgálni.

Az ige “lávó – לבוא” nem csak azt jelenti, hogy (be)jönni, hanem azt az aktust is, amely során a férfi “belülről” ismeri meg a nőt. Vagyis, a hetiszakasz indító mondata úgy is fordítható lenne, hogy  amikor egyesülsz az országgal – vagyis nem csupán bemész oda, hanem amikor megismered, eggyé válsz az országgal… Ezt a gondolatot a mondat további része megerősíti, amikor azt írja, hogy amikor letelepedtél ott ( יָשַׁבְתָּ בָּהּ ), és a földet megművelve az termést adott, ebből a termésből kell adózz a Mindenhatónak, aki segítségével mindezt elérted.

Az “adóbevalás” szövege  rövid történeti áttekintés, a vándorló-pásztor mezopotámiai Ábrahámtól, az egyiptomi rabszolgaságon, a szabadulás és a letelepedés állomásain át, a mezőgazdasági termelővé vált nép jólétéig. Míg a sivatagi vándorlás során a szövetség Isten és a zsidók közt köttetett, ebben a hetiszakaszban, az újonnan megerősített szövetségbe bekerül az igéret földje (Izrael országa – ארץ ישראל) Ez a megtermékenyített kapcsolat eredményezi a tejjel-mézzel folyó kánaáni létet, amelyben minden harmadik évben a szociális érzékenység jegyében a jövevénynek, az özvegynek és az árváknak, vagyis a rászorulóknak kell adni a tizedet.

Miután kivetíti a nép elé azt a boldog jövőt, amelyet az igéret földje jelent – a harcok előtt állók motivációs felkészítése  jegyében, egy monumentális szertartást tervez, amelyben Izrael népe közösen vesz majd részt.

A Grizim hegy ( הר גריזים ) az áldás hegye, Eibál hegy ( הר עיבל ) az átok hegye (mindkettő Shem közelében), ahol kórusban mondanak Áment a leviták által felsorolt átkokra és áldásokra. Impozáns egység-demonstrációja  egy éppen harcban álló népnek…

Ebben a monumentális előadásban elhangzó jövendölések és intelmek felölelik az ókori ember életének boldogságforrásait és félelmeit, de amíg az áldás a Mindenható (Természet) ajándéka, addig az átok az ember (rossz) cselekedeteinek következménye.

Vagyis, ha mi emberek, betartjuk az áldott természet szabályait, akkor boldogan élhetünk ezen a Földön, ám ha ellenszegülünk –  átkos következményét még az utódaink is szenvedni fogják.

A hetiszakasznak ezt a részét a második Szentély lerombolása utáni szétszórattatás (galut, diaszpóra) jóslataként is szokták említeni. Ez amolyan zsidós szokás a balsorsot a saját bűnünként elszámolni.

Olyannyira elterjedt gyakorlat, hogy most már a nem zsidók is úgy gondolják, hogy a probléma gyökere mindig a zsidó. Legyen az a magyar nép szerencsétlen választása, vagy a palesztínok önsorsrontó háborúskodása, az egyiptomiak munkanélkülisége, a törökökök kielégületlen birodalmi vágya, a jordánok félelme a palesztín túlsúlytól – minden bajok forrása a zsidó.

Ha pedig az a zsidó, vagy az az izraeli kikéri magának, hogy mások rossz sorsáért őt tegyék felelőssé, akkor jön a fene nagy sértődés!

A megsértődés átlátszó  –  megmutatja az illető  tehetelen dühét, a kisebbrendűségi érzéséből fakadó agresszivitását, a másokkal szembeni intoleranciáját, a kisszerűségét, a probléma-megoldásképtelenségét. Ilyenkor jön elő a  tisztelet hisztérikus követelése – mindegy, hogy az illető Erdogannak, vagy Schmitt Pálnak hívják.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.