52_háázénu – הַאֲזִינוּ

háázénu – הַאֲזִינוּ – hallgassátok

(Mózes 5. könyve 32. fejezet  1. bekezdés – 32.fejezet  végéig)

Mózes utolsó beszéde a néphez az észérvektől az érzelmek felé halad. Az előző két szakaszban felmutatta a választás lehetőségét, majd arra bíztatta őket, hogy ne féljenek választani a jót, az életet.

Ebben a hetiszakaszban az érzelmi szálak költői magaslatokra jutnak – Mózes énekeként emlegetik ezt a szakaszt, ugyanakkor tele vannak aggodalommal.

Mózes úgy beszél a néphez, mint egy féltő szülő a gyerekeihez, akiktől el kell váljon, de még az utolsó pillanatokban is tanácsokat oszt.

Az éneknek határozott íve van – azzal kezdődik, hogy mi minden jót kapott a zsidó nép a Teremtőtől, miképpen védte, óvta, terelgette útját. De amikor az túlságosan magától értetődőként kezelte a jót, elkényelmesedett és elfeledkezett a kötelezettségeiről, akkor nem maradt el a büntetés sem. Mégis, “megítéli az Úr az ő népét, és megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő, s védett és védtelen oda van.”

Az ének sorai hol múlt időben, hol a jelenben szólnak, ezzel egyfajta időtlenséget adnak az intelmeknek. Ezredévek távlatából jóslatnak is felfoghatók, amely rendre beteljesedett, hiszen a héberek elfoglalták az igéret földjét, majd elveszítették azt, visszajutottak a babiloni fogságból, és megint alulmaradtak a küzdelemben a rómaiakkal szemben. Szétszóródtak a világban, majd nagy sokára, megint sikerült államot alakítaniuk az ősi földön. Háborúk és terror pusztítja ezt a népet, de szellemét nem törik meg – “megtorolja az ő szolgáinak vérét, bosszút áll az ő ellenségein”.

 

 

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.