A film, mint politikai üzenet

Mozi-,  és dokumentumfilm-rajongó vagyok. Hiszem, hogy a filmeken keresztül, ha k, rengeteg olyan információra tehetünk szert, amit ésszel nehezen foghatunk fel, de a film műfaji sajátosságai miatt,  az érzelmeinken keresztül megérthetünk. Erre kítűnő példa volt a december 23-án este, a Duna televizióban bemutatott London River című film, a fantasztikus Brenda Blethyn főszereplésével.

Ugyanakkor, a film arra is alkalmas, hogy kellő szuggesztivitással  hazugságokat hintsen. Erre is ugyanaznap volt példa, a Filmmúzeum csatornán bemutatott olasz filmben: A betlehemi gyermek.

Kedvenceim mégis,  a jól megkomponált dokumentumfilmek. Azok, amelyek a tényekről készült felvételekkel képesek elmondani egy történetet. Erre is volt példa azon a csütörtökön: Híd a völgy felett (wadi ugyanis héberül völgyet jelent).  A három, így együtt, egy este, kitűnő alkalom az összehasonlításra.

A London River az Al Kaida 2005-ös londoni merénylete utáni pánik, értetlenség és gyász bonyolult folyamatát éri tetten egy személyes történeten keresztül. Nem tudom, hogy mennyire fikció és mennyire dokumentum az alap-story, de ebben az esetben ez nem is fontos, mert a történet apró részletei jelképesen a valóságot vetítik elénk.

Az anya, aki keresi eltűnt lányát, fokozatosan ébred rá, hogy az “otthonába” egy számára ismeretlen világ költözött. A vidéki, a maga szigetén élő brit számára elképesztő felfedezés, hogy Londonban muszlimok által lakott negyedek vannak, ahol  már nem megtűrt idegenként, hanem “tulajdonosként” lépnek fel. (A brit lány egy muszlim hentestől bérli a lakást.) A lány nem véletlenül lakik ebben a negyedben, hiszen a párja is muszlim. Az anya, a keresés során szembesül lánya kultúraváltásának állomásaival.

Az  Egyesült Királyságban 3-4% körül van a hivatalosan magukat muszlimoknak vallók aránya, de a népesség mintegy harmadát kitevő  “felekezet nélküliek” jelentik a radikálisan térítő vallás “puffernépességét”. Az európai országok kultúraváltásától rettegők többnyire a bevándorlókkal és azok magasabb születési statisztikáival vannak elfoglalva, holott a nagy váltáshoz legalább annyira hozzájárulhat a más vallási közösségekhez nem tartozók csatlakozása az iszlámhoz.  A film, miközben lebegteti annak lehetőségét, hogy az iszlám közösség  milyen szerepet játszhat a nyugati civilizáció elleni terrorban, szép csendben kifejti a békés átmenet alternatíváját.  Egyetlen példát mutat be, amely a demokratikus gondolkodású európaiban nem szabad, hogy ellenérzést váltson ki – a multikulti illem a befogadásra ösztönöz. Megmutatja a másik kultúra emberi arcát, amelyben ott vannak a közös gondolkodásra utaló jegyek, mint például a természethez való egészséges viszony.

De akárhogy leplezi is, kibuggyan a félelem: és nagyon szemléletesen, nem az idegen szemében csupán – a muszlim apa is fél attól, hogy fia a terroristák között volt. Mert a pakliban az is benne van, sajnos.

A film finoman árnyalja azt a tényt, hogy a muszlim vallás és a terror közé  nem szabad egyenlőségjelet tenni, de a muszlim vallásban, mint minden térítő szándékú ideológiában, ott van az agresszió lehetősége  – a kereszténység sötét középkorára emlékezve talán jobban megértjük egyes muszlim körök motivációját. Ami persze nem jelenti azt, hogy el is kellene fogadnunk, de a tudatosodás lényeges eleme a védekezésnek. Természetesen, csak akkor, ha meg akarjuk őrizni a saját kultúránkat és nem akarunk beolvadni az iszlámba.

A második film egy hazugságra alapul, és ez a hazugság nem az “apróság”, hogy a 2002-ben terroristák által elfoglalt Születés templomában senki nem született.  A hazugság az izraeli és a palesztin magatartás párhuzamba állítása, a kereszténység béke-teremtő szerepével fűszerezve. Betlehemnek a zsidóság történetében is fontos kultikus szerepe van (Rachel sírja, Dávid király szülőhelye), de ezzel együtt a város, mint  keresztény szent hely azonosítható (Jézus születésének helyén épült Születés temploma). Ennek megfelelően a városban mindig jelentős keresztény vallású népesség élt. A Palesztin Autonómia fennállása óta azonban drasztikusan csökken ez a népesség, ma már csak mintegy 40%–os kisebbség a muszlim többség mellett. A “békétlenséget” tehát nem a zsidók, hanem a muszlim radikálisok vitték a városba. Nem véletlen tehát, hogy az  öngyilkos merényletek ellen fellépő izraeli hadsereg Betlehemben is üldözőbe vette a terroristákat. (A többhetes tárgyalások után száműzöttek között 13 bizonyított gyilkos, és a többi sem ártatlan palesztin volt). Az terrorista politizálás cinikusságára jellemző lépés volt, hogy nemzetközi (sajtómunkásokat is tartalmazó) túsz-csoporttal vette be magát a keresztény, szent helyre.

A Vatikán,  ahogy a betlehemi, keresztény lakosság védelmében, az elmúlt másfél évtizedben nem tett semmit, úgy a terroristákkal való alkudozás során sem a saját kultúrája védelmében hirdette a békét, hanem minden nyilatkozatát áthatotta a terroristák nemzetközi hálózatától való rettegés. A terjeszkedni kívánó radikális iszlamistákat pedig éppen ez a magatartás erősíti.

A Pápa idei, karácsonyi nyilatkozatában is békéről beszél, de valójában nem tesz semmit az európai, zsidó-keresztény kultúra megmaradása érdekében, sem a Közel-Keleten, sem Európában. A könnyebbik utat választja ő is – a zsidókat noszogatja engedményekre, mert csak a saját kultúrkörében ismeri  a tárgyalási módszereket. Elmulasztja megismerni az ellenfél gondolkodási mechanizmusát és cselekedeteinek motivumait, éppen ezért marad sikertelen minden próbálkozása!

Amig a nyugati világ nem érti meg, hogy a béke akadálya nem az izraeli álláspont, hanem az a palesztin szemlélet, miszerint hiába vesztettek el minden háborút, mindent nekik kell visszakapniuk, és a zsidóknak az élethet sincs joga ősei földjén.  Béke akkor lesz, ha a palesztinok megértik és elfogadják, hogy a Földnek ez a darabja megosztható a két nép között, hogy kompromisszummal lehet csak megegyezéshez, a békés egymás mellett éléshez jutni. A palesztinok álláspontja azonban 1848 óta jottányit sem változott – ha háborúval nem sikerült, akkor tárgyalásokkal majd kikényszerítik, de ha az sem megy, akkor jön a terror – a zsidóknak itt nincs helye! Ez persze nem minden palesztin véleménye, de ez a vezetőik mindmáig változatlan doktrinája. Ezért nincs béke, és nem azért, mert a zsidók nem hajlandók békét kötni! Igaz, a zsidók nem hajlandók legyilkoltatni magukat holmi békeszeretetből…

A probléma teljes mélységében a harmadik filmben ismerhető meg, mégpedig egy nagyon szép, idealista kezdeményezést dokumentálva: a jaffai, közös muszlim-zsidó iskola körüli személyes véleményeken keresztül. Az ott tanuló gyerekek, szüleik és a tanárok mindennapjait bemutató filmben látottak optimizmussal tölthetnék el az embert, ha már a megértést tükröző képsorokba is nem költözne a kétkedés felhangja. Nagyon szép a gyerekek és a szülők közti beszélgetés, ahogy a 6-7 éves kislányok önfeledten örülnek az élet apró örömeinek, ám a muszlim kislány papája kertelés nélkül kijelenti, hogy a lányának semmilyen joga nincs az önálló döntésre a saját életének alakulását tekintve  – ha nem azt teszi amit ő elvár tőle, akkor saját kezével öli meg! (XXI. század)

De ugyanígy, a másik nép szempontjait semmibe vevő önsajnálat, ahogy a muszlim család nem hajlandó tudomásul venni, hogy a palesztin terror miatt nincs szabad közlekedés a különböző területek között – az  önrobbantó merényletek előtt senki nem akadályozta meg őket a szabad mozgásban! Csak azzal vannak elfoglalva, hogy ők most nem tudják meglátogatni a rokonaikat, de  nem izgatja őket, hogy a terror, ami a városi lakosságot tizedelte, rájuk ugyanannyira veszélyes: az autóbuszon az ő gyerekük is ülhet, ha egy terrorista felrobbantja Tel-Avivban.

Az arab tanárnő, minden őt illető szimpátia mellett is, nem tud kilépni abból a gondolatkörből, hogy a Nakba oka a zsidók maguk, nem pedig a palesztin vezetők hibás döntéseinek sora. Ez a gondolkodás viszont nem enged más megoldást, mint a zsidók elüzetését – ezért nem segít a probléma megoldásában. Bár a film vége-feliratában megjelenik, hogy az iskola népszerűsége a helyi lakosság körében nőtt, vagyis azt remélhetjük, hogy az alulról jövő béke-kezdeményezés eredményes, valójában a Függetlenség Napja kontra Nakba konfliktusban tettenérhető az a szemléletbeli különbség, amelynek feloldása a jelen körülmények közt megoldhatatlan.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.