A palesztin tanu

Hany Abu-Assad Mennyország most (Paradise Now) című filmje 2005-ben készült, és aratta a díjakat az európai filmfesztiválokon.

Hallottam róla, a botrányról is, ami a tel-avivi bemutatót kísérte 2005 novemberében, a gázai kivonulás utáni hangulatban. Akkor nem néztem meg, mert túlságosan jól ismertem az öngyilkos merényletek “innenső oldalát” – amerre csak jártam a városban, az emléktáblák nélkül is pontosan tudtam, hogy hol, milyen borzalmak történtek. Nem voltam kíváncsi a palesztinok magyarázatára.

Most valaki feltette az egész filmet a YouTube-ra, magyar szinkronnal, és a linket én is megkaptam a facebook-oldalamra.  A kiváncsiságom győzött – megnéztem a filmet.

Első felindulásomban baromi dühös voltam rá, mert az izraelieket illetően tele van hazugságokkal. Aztán rájöttem, hogy ez éppen olyan film mint  A tanu  – szatíra a palesztin terrorista diktatúráról.

A diktatúrákkal szemben az egyetlen lehetőség a rendszer kritikájára, ha nevetségessé tesszük őket. Ez a film nem az izraelieket, hanem a terrorista vezetőket figurázza ki. A bődületes hazugságok között, amelyek a filmben elhangzanak, értő fül számára ott az üzenet – itt népbutítás folyik, a nyugati adófizetők pénzén értelmetlen gyilkolás, amiből sosem lesz béke.

Ez a film szinte ugyanazokkal az eszközökkel operál, mint A tanu, csak az irónia még árnyaltabb, hiszen a rendező, ha élni akar (ezt tessék szó szerint érteni), akkor a dolgokat nem mondhatja ki – elmesél egy történetet, látszólag halál komolyan, ám finoman beleszövi az igazságot. Hol egy félmondattal, hol vizuális eszközökkel. Az európai néző ebből csak akkor ért valamit, ha ismeri, méghozzá alaposan a Palesztin Autonómiában kialakult helyzetet. A díjeső oka nem valószínű, hogy ez volt, sokkal inkább az, hogy  egy olyan világról készült profi film, amit alig ismernek arrafelé.

A szatírikus felhangot az arabok egy része sem feltétlenül érti. Egyrész, mert sokuknak annyi humorérzékük sincs, mint a Kádár korszak kommunistáinak volt, másrészt, a háttérszöveg megértéséhez kell némi iskolázottság. Megvallom, nekem is, csak akkor ugrott be a szatíra lehetősége, amikor az öngyilkosjelöltek búcsújának filmfelvétele zajlott. Itt esett le a tantusz, aztán innen visszapörgettem az elejére, és mielőtt újra megnéztem volna, most már minden apróságra figyelve, elolvastam, amit a forgatókönyvíró-rendezőről találtam a neten.

Hany Abu-Assad 1961-ben született Nazaretben, vagyis ő izraeli állampolgárságú arab. Nazaretben, különösen az ő gyerekkorában, túlsúlyban voltak a keresztény arabok – ma már minden, hagyományosan keresztény-többségű városban, így a Palesztin Autonómiához tartozó Betlehemben is, sokkal több a muszlim, mint a keresztény arab. Ennek elemzése messzire vezetne, de annyit azért mégis érdemes tudni, hogy nem csupán arról van szó, hogy a muszlim családokban  több gyerek születik, hanem sokkal inkább arról, hogy abba a nemzeti identitásba, amit a palesztín arabok az izraeliekkel szemben építenek ki, “zavaró momentum” a vallási pluralizmus, a keresztény arab a szemükben “nem teljes értékű hazafi”. Igy a keresztény arabok közül sokan elhagyták szülőföldjüket.

Hany Abu-Assad 1980-ban, 19 évesen költözött Hollandiába, és egy évtizeden át “kereste önmagát”, míg a filmkészítés mellett döntött, de ebben is eltelt jó pár év, mire megtalálta a saját nyelvezetét, és persze az autentikus témát. 2000-től aztán egyre jobb filmek kerültek ki a keze alól – Nazareth 2000 (2000), Rana’s Wedding (2002), Paradise Now (2005).

A Mennyország most címében utal arra a “békeaktivista” mozgalomra, amely a Béke most (שלום עכשיו) nevet viseli, és amely a terroristákhoz hasonlóan minden bajok forrását az izraeliekben látja.

A film a két világ határán kezdődik – egy Izrael és a Palesztin Autonómia közötti katonai ellenörzőpontnál. Suha, aki külföldön nőtt fel, ezért “átjárása” van a két világ között, magányosan áll a nyitóképen. Szimbólikusan is, hiszen az agymosott helyiekhez képest elég jól látja, hogy a terror csak pusztulást hoz. Az izraeli katona beletúr Suha táskájába, mint ahogy az enyémbe is, ha bemegyek egy bevásárlóközpontba, vagy közhivatalba… ennek az oka nem holmi megalázási kényszer az izraeliek részéről, hanem a terrorelhárítás fontos láncszeme. Azért vált szükségessé, mert az Oslói egyezmény (1993) után létrejött Autonómia nem az úgynevezett “békefolyamat” része lett, hanem terrorbázis. Egymást követték az öngyilkos merényletek, akkoriban egy buszra felszállni Izraelben, komoly eséllyel azt jelentette, hogy jegyet vált az ember a halálba. Az izraeli hadseregnek pedig az a dolga, hogy az élet védelmében  megtegyen mindent,  megelőzze a terrortámadásokat.

Rögtön a következő jelenetben azonban, megint csak szimbólikusan is, képet kapunk arról, hogy a palesztin arabok izraeliek nélkül is, remekül képesek kikészíteni egymást. A két főszereplő, Said és Khaled egy autójavítóban dolgozik, ami nagy szerencsének számít, mert a  nyugati segélyek nem munkahelyteremtésre mennek el, hanem a terrort táplálják.

Amit a magyar néző, információ hiányában, valószínűleg, kevéssé érti, hogy Said miért örül meghalni, és miért fogadja az akciót teljes nyugalommal.

A szegénység kiszolgáltatottá teszi az embereket. Ha valaki nem dolgozhat Izraelben, és nem talál valamilyen munkát az Autonómiában, akkor a megélhetés kényszere vagy a terroristákhoz, vagy az izraeli terrorelhárításhoz sodorja. Mint később megtudjuk, Said apja az utóbbit választotta családja érdekében, de lebukott, és a palesztinok kivégezték, mint kollaboránst. A család becsületét tulajdonképpen csak az állíthatja helyre, ha valaki a családtagok közül öngyilkos merényletet hajt végre. Ez az oka annak, hogy Said nem választhatja az életet, annak ellenére, hogy van munkája, kedvelik,  Suha is vonzódik hozzá. Said csupán 10 éves volt, amikor apját kivégezték, és a terrorista szervezetek irányítása alatt álló iskolarendszer (a film 13:50-dik percében Said anyja mondja Jamalnak, hogy milyen jó, hogy törődnek a gyerekekkel) a halálra való felkészítés bázisa.

A filmben szereplő “bombázás” is sok félreértésre adhat okot annak, aki nem ismeri ezt a “macska-egér” harcot. Később ugyan, amikor a terrorista vezérek azt hiszik, hogy Said elárulta őket, és azonnal elhagyják a bázisukat, némiképp kiderül, hogy ők aztán tényleg félnek a haláltól, hogy az IDF “kilövi” őket. Ugyanis az izraeli hadseregnél célzott megelőzésként ismert hadművelet a terrorista vezetők ellen irányul. A magukat felrobbantók valójában az ő áldozataik, ezért az IDF célja a vezetők likvidálása, lehetőleg úgy, hogy közben ne legyenek civil áldozatok. Ami nem kis teljesítmény, hiszen a filmben is látjuk, hogy a terrorista bázisok mindig a sűrűn lakott területek közé ékelődnek,  civil lakosságukat élő pajzsként használva saját védelmükre.

Tehát a békés vizipipázást egy célzott terrorista likvidálás zavarja meg, és Said tudja, hogy ilyenkor újabb merényletet készítenek elő, amiben akár ő is lehet a főszereplő. Hogy mennyire tudja, azt mutatja az a jelenet, amikor elmegy a fényképészhez, mielőtt Jamal egyáltalán megkeresi. Said szereti a családját, nyilván, valamit hátra akar hagyni az anyjának, ami csak ő maga, és nem az a propaganda-felvétel, amit a terroristák készítenek a halálba menőkkel. A fényképésznél a háttér békés tájkép, ellentétes azzal a harci felhajtással, ami a propagandában szerepel. De mosolyogni nem képes.

A Jamallal való találkozás után megismerhetjük a terroristák lélektani felkészítésének utolsó fázisát, ahogy vigyáznak a merénylőre, hogy még véletlenül se gondolja meg magát. Said sokat szenvedett anyja mégis valamit megérez (16:40-dik perc a filmben). Said igazi énjére a Suhánál tett  éjszakai látogatás világít rá leginkább. Míg Suha egy elismert terrorista vezér lánya, láthatóan jó anyagi körülmények között él apja halála után is, művelt, a nyugati világ eszmerendszere hatott rá, az ésszerűséget képviseli, addig Saidnak nem sok fogalma van a külvilágról. Nincs mozi, mert felgyújtották, nem olvas, nem sportol, valójában semmit nem csinál. Az élet unalmas – szerinte.

És akkor itt jön a politikai betét, amely a “megszállásról” szól. De milyen megszállásról beszélünk, amikor már létezik a Palesztin Autonómia, amely a béketárgyalásokon vitatott területek jelentős részét ellenörzi? Igen, persze, vannak zsidó telepesek által lakott területek, amelyek sorsa a további tárgyalások témája, de miért nincs országépítő munka az Autonómián belül? A filmbeli vitában Suha képviseli a békés álláspontot, Said a harcost, de még az ő szövegébe is belecsusszan egy félmondat “és fizessünk  a nagyapáink kudarcáért?” – ezt persze kétféleképpen is lehet értelmezni, de a probléma gyökerére világít rá: a nagyapák, akik nem fogadták 1948-ban az önálló palesztin állam lehetőségét, mert nekik az “egész” kellett, és azt hitték, hogy a zsidókat belesöprik a tengerbe, és persze úgy is fel lehet fogni, hogy a bűnük nem az el nem fogadás, hanem az, hogy nem söpörték a zsidókat a tengerbe. És Suha kimondja, amit ki kellene mondani, hogy ez a vita (ez a harc) nem vezet sehová. De Suha ajtaján kívül a “dicsőséges” halál vár Saidra.

Khaled családi hátteréről szóló párbeszéd (23:00) a történést időbe helyezi – az első intifádáról mesél, vagyis a történet jelene a második intifáda,  2000 után. A lábtörés is jelképes, hiszen az első intifáda idején Rabin, a későbbi “békecsináló” mondta, hogy kezüket-lábukat törjük, akik ránk támadnak… amit persze nem szó szerint kell érteni. A történet már itt kezd két síkra bomlani – egy látszólagos, és közvetlen szöveg, és a sorok közötti jelentés.

Said és az anyja közötti reggeli párbeszéd, az azt kihallgató Jamallal, még nem fedi fel a nézőnek az apa bűnét, sőt, azzal, hogy az anya Saidot az apjához hasonlítja, még inkább hangsúlyozza Said emberi tragédiáját – a tényleges akaratát manipulálták. Jamal minden percet kihasznál arra, hogy Said “hitét” erősítse. Aztán a 27-dik perctől kibuggyan a groteszk, ahogy Khaled videofelvétele készül. Nem csupán az, hogy a szép szólam elszáll egy technikai hiba miatt, hanem az is, ahogy a terrorista felbújtók megeszik Khaled ennivalóját, miközben ő a halál-monológot mondja már másodszor.

A fizikai felkészítés és a terror módszertana hiteles, ami persze vallásos idealizmusba és nemzeti öntudatva van csomagolva, de részletezi a szisztematikus gyilkolást – két öngyilkos merénylő, hogy a második a mentőcsapatokat ölje meg (valós esetek példázzák, hogy ez mennyire hatásos volt), és a második ne nézze végig az első robbantást, hogy közben ne gyávuljon el, stb.

A hirtelen megjelenő izraeli járőrök felborítják a tervet, és innentől kezdve az egerek egymást kergetik. Said ugyan beáll a telepesek autóbuszmegállójába, de a kisgyerek látványa megakadályozza, hogy felszálljon.  Ez egy igazi terroristára nem jellemző “érzékenység” – egy éve egész családot, három gyereket írtottak ki ilyen “szabadságharcosok”. Said azonban visszafordul és Khaled is a keresésére indul. A taxiban elhangzó szöveg a spermapusztító méregről, amivel a zsidók az arabok vizét mérgezik, csak adalék az általános népbutítás jellemzésére.

A terrorvezérek menekülnek, mert árulástól tartanak, rettegnek az izraeli rakétáktól. Khaled majdnem megtalálja, de Said  összefut Suhával – ez lehetőséget ad arra, hogy a fotósnál megismerhessük a mártírok és a kollaboránsok videofelvételeit, és kiderüljön végre, hogy Said apja kollaboráns volt, Said sorsát ez megpecsételte, Suha társadalmi rangja miatt soha nem lehet elérhető számára. Suha Khaleddel való találkozásakor jön rá, hogy mit jelent a két fiú külsejének drasztikus megváltozása, és a kettejük közti heves vita során Suha mondja ki az igazságot. Ezzel szemben Said terrorista-vezérnek szóló monológja tartalmazza mindazt a sztereotipiát, amit a terror védelmében felhoznak, azonban az előzmények ismeretében az agymosás lelepleződik.

Comments Closed

Hozzászólások (4)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Karl Pfeifer szerint:

    Köszönöm Éva, nagyon jó és hasznos irás
    Karl Pfeifer

  2. Lóska Angéla szerint:

    Kedves Éva,úgy vélem ez az írás azoknak is ad némi betekintést, akik a palesztin terrorista diktatúrával nem igazán foglalkoznak, mint jó magam.De mivel felfedeztem “A tanú” filmmel való párhuzam felállítását, így felkeltette az érdeklődésem, s végig olvastam. A filmet még nem néztem meg. Ha Önnek “két és félszer-re” sikerült képet alkotnia a filmről…tartok tőle, nekem a többszöröse lenne!:)
    Mindenesetre köszönet a felvilágosító munkáért!
    Üdvözlettel: Lóska Angéla.

    • ema szerint:

      Kedves Angéla!
      Úgy gondolom, hogy ha ezt a cikket elolvasta, akkor már sokkal jobban érti a filmet is.
      Nekem azért kellett még egyszer megnézni, és közben időnként visszapörgetni, ha idéztem, mert csak úgy, emlékezetből nem tudtam volna minden részletére kitérni, pedig pont a részletekben van elrejtve a lényeg.
      A http://www.amichay.hu ezért jött létre – felvilágosítani olyasmiben, ami az izraeli viszonyokkal, vagy zsidó ügyekkel kapcsolatos. Mert a hivatalos tájékoztatás borzalmas, torzít, buta. A NOL például hajmeresztő hülyeségeket képes közölni.

  3. hayal szerint:

    Nagyon jó, hogy a filmről írtál. Néhány évvel ezelőtt egy csatornán éjjel vetítették és véletlenül rátalálva végignéztem. A pro-palesztin propagandát leszámítva nekem tetszett. A rejtett irónia mellett /amelyre utaltál/ emberi érzéseket, a terrorista vezetők öncélú embertelenségét is bemutatta. Akik ismerik Izrael iránti elkötelezettségemet remélem nem értik félre véleményemet. Több hasonló alkotásra lenne szükség. Még egyszer nagyon köszönöm!