Az Üvegházon innen és túl

Mielőtt elindultunk volna az izraeli interjú körutunkra, a projekt tervben még az a cím szerepelt: „Az üvegház védelmében”. Menet közben, ahogy az intejúzás közben teltek-múltak a hetek,  és mind több hajdani embermentő és -mentett nővel találkoztam,  kiderült, nem fogalmazható meg ilyen egyértelműséggel az a kiindulópont, hogy minden fontos ellenálási tevékenység az Üvegházban zajlott volna. Az interjúút során kiderült, hogy a talányosabban hangzó „innen és túl” jobban megfelel a rögzített történetek sokféleségének és egymásbafonódásainak.

A második kérdés, amire magyarázattal tartozom,  általánosabb. A kérdés így szól: miért éppen a nőkre fókuszál a kutatásunk? Ezt szinte minden interjúalanyunk is  megkérdezte tőlünk Izraelben : a férfiak azért, mert megszokták, hogy a nagy, történelmi-társadalmi összefüggésekről és tanulságokról őket kérdezik meg elsősorban. A nők pedig  – ugyanezért: mit tudnának ők még hozzáfűzni mindazokhoz a legandás történetekhez , amit már ismerünk jól David Gur, Elie Netzer vagy más, hajdani  ellenállók és történészek tollából.

A holokausztról sokáig férfiak szemszögből,  és „hangjánismertünk csak meg tanúvallomásokat. Saul Friedlander [i] , Holokauszt túlélő és tanúvallomás tevő fogalmazta meg pár éve, hogy a sok elmesélt holokaust-történetből kibontakozó “mester narratíva”  egészen mostanáig a férfi nézőpontot láttatta: az ő tapasztalatuk és emlékezetük lett a “norma”.

A kérdésfelvetés – és a kíváncsiságom a cionista ellenálló nők iránt –  éppen a holokauszt irodalom tanulmáynozása során született meg bennem.

„Nincs miről mesélnemnem történt velem semmi különös” – mondta számos interjúalanyunk, amikor leült velem és a kamerával szemben. (Aztán órákon át dőlt belőle a szó..) A történetük sohasem érdekelt senkit sem Izraelben, sem itthon –  még a saját gyermekeiket sem.

Tudjuk, hogy minden nehézsége ellenére, a holokauszt számos túlélője számára a tanúskodás mégis valamiféle belső parancs . „Ha valaki más is meg tudta volna írni helyettem az én történetemet, akkor nekem nem kellett volna. – írja Elie Wiesel. Csakis azért írtam meg őket, hogy tanúskodjak általuk” .[ii]

Interjúalanyaink azért osztották meg velünk, ismeretlenekkel az élettörténetüket és tapasztalataikat, mert tisztában vannak vele, hogy a történelemnek egyedi pillanatait élték át, amit nem szabad elfelejteni, és amelyről éppen ezért kell tanúskodnia kell a nyilvánosság előtt.  E kötelezettsége folytán a tanúságtevő nem pusztán elmeséli, hogy mi történt vele, de kiáll a történelmi igazságért.” [iii]

Mi, akik meghallgatjuk őket, egyben megszólaltatjuk a hangjukat – és ez nagyon fontos most, az utolsó pillanatban. Kutatók sokáig élesen megkülönböztették a szigorúan tényekre alapuló, „kemény” történelmet a „puhának” tartott, irodalmi ábrázolásoktól és a szemtanúk visszaemlékezéseitől. A posztmodern gondolkodás hatására, ma már a kritikus olvasók és elemzők egyetértenek abban, hogy gyümölcsözőbb, ha inkább arra a módra figyelünk,  ahogyan a holokauszt narratív igazsága kibontakozik előttünk „A túlélő: egy krónikás – mondja Young – aki úgy beszél vagy ír, hogy a tényeken túl, életre hívja saját „alakját” és egyéni élményeit, tapasztalatát is.[iv] Vagyis a velünk szemben ülő, nyolcvanéves hölgy az interjú közben nem egyszer visszaalakult az egykori, 15-17 éves vagány kislánnyá, aki nem félt hamis papírokkal vonatkozni, hogy vidéki zsidókat hozzon fel Pestre magával; vagy mert  hamis keresztény igazolvánnyal a zsebében, a Postán vállalni állást, és a postásköpeny alá rejtve hozni-vinni a hamisításra váró, üres blankettákat; még két olyan is akadt beszélgetőtársaink közül, akik egyenesen a Nyilas Pártba épültek be, hogy onnan hozzák-vigyék a híreket, és a jól használható nyomtaványokat.

Külön tragédiája lett ezeknek a bátor magyar, fiatal nőknek, hogy Izraelbe érve senki nem méltányolta igazán a hősiességüket – persze ez a férfi ellenállókkal közös sorsuk volt.. Bezzeg a Varlói Gettó fegyveresen ellenállói – ez volt az általánosan elterjedt szemrehányás. És hogy a magyar zsidók passzív birkaként  hagyták magukat a vágóhídra vinni. Az áldozatiság, a gyengeség, – „a nőiesség” principiumai – erre nem voltak vevők a férfias és katonás izraeli társadalomban. Ehhez képest dupla hallgatást mértek a holokausztot túlélő, és aktívan ellenálló, embermentő nőkre.

(Maga az emlékezés is, hagyományosan férfi privilégiumnak számít. A zsidó patriarchátusban csak férfiemlékezet létezik – mivel a férfiak közösségéről van szó: ők emlékeznek, és rájuk emlékeznek. Ezt erősíti még a szó etimológiája is: a zsidó férfi neve héberül emlékező zakhar. Ezzel ellentétben, a „női” jelentése nekeva, vagyis lyuk, ami nem képes megtartani az emlékezetet). [v]

Márpedigaz általános emberi szenvedésen túl, a nők speciális tapasztatokról is tanúskodhatnak.   A holokausztról szóló női írásokban [vi] egy sor olyan téma jelent meg, ami eddig nem tartozott bele a kanonizált irodalmi témák sorába: a testi-lelki kiszolgáltatottság, az erőszaktól való rettegés motívumai mellett, a nők közötti összetartás és barátság narratívái is megszülettek.  Nem tudom biztosan, hogy a nők között valóban erősebb volt-e a szolidaritás érzése, mint az önzésé – vagy inkább arról van-e szó, hogy a nők szívesebben emlékeznek vissza azokra az élményeikre, amelyek építették, és nem rombolták a személyiségüket. A férfi kánonban a nők tehetetlen áldozatokként vannak bemutatva, vagy pedig csupán a régi zsidó világ emblematikus maradványai. A női holokauszt-írásban azonban ezek a nők főszereplővé válnak, határozott karakterrel bírnak: kezükbe veszik a sorsukat, válaszolnak az elnyomásra, ellenállnak, küzdenek. (Itt ül a körünkben Fahidi Éva, akinek a remek könyve, az Anima Rerum – A dolgok lelke) szolgál erre, többek közt, bizonyítékul).

Ebből az elgondolásból nőtt tehát ki az elképzelés bennem, hogy nézzük meg, az ellenálló nők történetei mit tesznek hozzá általában, a személyes holokauszttörténelemhez, és konkrétabban: a cionista mozgalomban részt vett férfiak tanúvalomásaihoz. És ha megnézik majd a felvett videóanyagunkat, látni fogják, hogy igen sokat. Ha nem  keressük fel magnóval és kamerával ezeket a nőket, most szegényebbek lennénk számos fantasztikus történettel, képpel és nézőponttal. (Hogy csak néhány példát ragadjak k: Biederman Irma elmesélte, hogy élete legboldogabb 3 hetét élte meg Auschwitz- Birkenauban, tizenévesen egy közös priccsen fekve az anyjával – akivel végig sugdolózta az éjszakákat – míg negyvenéves anyját egy nap a gázba nem küldték. Gartner Kati azt mesélte el, hogy an törtek be 3 nővérével a halálra szántakat összegyűjtő revier-be, a kórház- barakkba, hogy a lengyel ápolónő megfenyegetésével, majd segítségével, a W.C. ablakon át kituszkolják állapotos húgukat. Friedmann Vera, egy akkor is, most is vallásos cionista nő számára a legnagyobb szenvedést ’44-45 telén az a helyzet mérte, hogy a fűtetlen Üvegházban, ahol menedékre lelt anyjával, minden éjjel pisilnie kellett, de nem mert átlépni a földön alvó, munkaszolgálatos és egyéb szökevény férfiakon, hogy kijusson az udvarra… De van fantasztikus történetünk  már a háború utánról is:  a határokat nem ismerő női barátságról szól pl. például Lavi Eszter története, aki kicsempészte magával, a cionista csoporjával Izraelbe azt a keresztény lányt, aki a Vészkorszakban odaadó testvérként bujtatta őt…

Érdekes az is, ahogy a mai, idős hölgyek elfogulatlanul felidézik, és a hajdani kislány szemével láttatják, hogy miként kapcsolódtak be annak idején a Mozgalomba, mi vonzotta őket az egyik vagy a másik szervezetbe (a hangulat, a tánc, a fiúk…), és hogyan ismerkedtek meg ott életük párjával.

A kifejezetten „elmeséletlen női történeteken” túl, az 53  interjú miben hoz még újdonságot? Fontos dolgokat tesz hozzá a történelmi ismereteinkhez is: a Kasztner-vonattal kapcsolatban pl. több, egymástól függetlenül a különvonatra került interjúalanyunk állította, hogy egyáltlán nem ismerte személesen Kasztnert, és a Mozgalom küldte őt Kasztner csoportjába. (Kvóták szerint, minden szervezet delegálhatott embereket). Ez fontos adalék azokkal az elterjedt  vádakkal szemben, miszerint Kasztner csak a saját rokonait akarta megmenteni).

Az Üvegház működéséről is sokat megtudtunk: például azt, hogy főleg a férfiakat tartotta bent a Mozgalom, akik az utcán nagyobb veszélynek voltak kitéve, és a fiatal  lányok nagyok százalékban inkább az Üvegházon kívül hajtottak végre, igen csak merész, veszélyes feladatokat.

Keveset tudtunk eddig a felszabadulás utáni, illegális aliyázásról is. Mindenki, hosszan és részletesen mesélt arról, hogyan keltek át illegálisan határokon, útlevél és pénz nélkül, és annyira titokban, hogy még megmaradt családtgjaiktól – ha volt ilyen – se volt módjuk elbúcsúzni.. Hogy milyen volt a hajóút Haifáig – meg visszafelé: sokaknak Bergen-Belsenbe. Hogy hogyan támadták meg a gyerekotthon lakói és ifjú nevelőik, a madrichok a hajóikat visszafordítani próbló briteket – konzervdobozok dobálásával. És hogy hogyan énekelték el a hajó fedélzetén, többezren összszorulva a Hatikvát…

Számomra a legnagyobb élményt az interjúzás során az emberi élményt  jelentette. Egyrészt azt, hogy létrejött közöttünk a BIZALOM légköre – és tartós kapsolatok is születtek ezekből a találkozásokból.

Másrészt azt interjúalanyaim többsége ma is, testben és lélekben fiatal ember – a rengeteg megpróbáltatás ellenére, amin keresztül ment. Talán az lehet a titkuk, hogy nem a holokauszt traumája határozza meg az életüket – pedig közülük sokan gettóban és Auschwitzban is szenvedtek, ahol gyakran az egész családjukat elveszítették. Ennek okát abban látom, hogy  valamennyien beteljesedett életet élnek. A holokauszt, minden borzalma ellenére, csak egy epizód volt az életükben, amelyet egy nagyobb történelmi keretben szemlélnek, minthogy zsidók, akik  képesek voltak megteremteni a maguk országát, és most a maguk által meghatározott zsidó életet élhetik.”

Fontos tanulsága számomra a cionista nőkkel való beszélgetésnek az, hogy végső soron minden rettenetes helyzetben lehetséges döntenünk. Ez az egyik oka annak, amiért a Nemzetközi Auschwitz Bizottság és a A Német Ellenállás Emlékhelye támogatta ezt a kutasást és a ráépülő projektet. Ezek a történetek megmutatják, hogy az a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetője,embernek  mindig van választása, és meghozhatja a maga döntését. Christoph Heubner , egy német intrerjúban nemrég így fogalmazott:Ez a projekt és a közös munka azt a célt szolgálja, hogy érzékeltessük az emberekkel azt is, hogy mi mellett lehet dönten, és nem csak azt, hogy mi ellen.

Beszélnék még röviden arról, hogy gyakorlatilag hogyan jött létre az együttműködés a két berlini partner szervezettel.

Hosszú út vezetett ehhez a projekthez, amely a Gedenkstätte Deutscher Widerstand (Német Ellenállás Emlékhelye) valamint a Nemzetközi Auschwitz Bizottsággal folytatott együttműködés keretében jött létre. Szerveztünk már együtt konferenciát Pesten és ankétot brlinben: a téma a holokauszt magyar, női hangja volt.   Azután a magyar zsidó nők „elmeséletlen történeteiről” szóló antológiámat lefordítattákés megjlenetették németül – a könyv kettős bemutatója Pesten és Berlinben volt.  Ebből nőtt ki egy utazó kiállítás terve: a holokauszt magyar, „női hangjáról” – Berlinben. Később jött az ötlet, hogy a kiállítás tervezett anyagából – ahogy a „Sós kávé – elmeséletlen női történetek c. antológiámból is – hiányzik egy csoport: a magyar cionista nők csoportja. Ennek több oka is volt. A legtöbben közülük közvetlen Izrael állam megalapítása előtt illetve azt követően kivándoroltak. A kommunizmus idején a cionizmus abszolút tabutémának számított. Annak ellenére, hogy ezek a cionista nők baloldali gondolkodásúak voltak, imperialistának és első számú államellenségnek számítottak.

Az idén nyáron kis csapatommal – Beran Dániel operatőrrel,  Janzsó Barbarával, valamint Marie-Claude Wallot önkéntes asszisztensekkel négy hetet töltöttünk Izraelben, bejártuk az országot a libanoni határtól egészen a Gázai övezetig, és több mint ötven interjút készítettünk. Szeptember-októberben a 2 kamerával felvett, több mint 100 órás anygból biztonsági másolatokat készítettünk, és nekiálltunk az interjúk véignézésének. A  projekt első fázisának a vége ez a pillanat, amikor az interjúkat nyilvánossá tesszük: vagyis ezentúl megnézhetőek lesznek a könyvtárunkban. A következő lépcső az lesz, amikor a két kamerával felvett anyagokat (háttérbeszélgetések, fotók stb.) egybeszerkesztjük az interjúkkal. Később majd kutatáshoz adatbázist (indexelést), könyvet és dokumentum filmet is tervezünk.


[i] Saul Friedlander: The Historical Significance of the Holocaust, In: Jerusalem Quarterly, 1, 1976

[ii] Idézi: Shoshana Feldman  & Dori Laub: Testimony – Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History, p. 204.

[iii] Id. mű

[iv] James E. Young,  Writing and Rewriting the Holocaust: Narrative and the Consequences of Interpretation. Bloomington: Indiana UP, 1988. p. 10.

[v] Ronit Lentin: Az anyanyelvét (mame losn) kétségbeesetten kerső jiddise máme.In: M&J, 1988/4.

[vi] ld. még: Bruck Edith: Ki téged úgy szeret, Európa, 1964.;

Magyar  Judith Isaacson: Köszönet az életért, Novella, 2007)

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.