5_chájéj szárá – חַיֵּי שָׂרָה

chajéj szárá – sára élete

(Mózes 1.könyve 23.fejezet 1. bekezdésétől a 25. fejezet 18. bekezdés végéig)

Bár a hetiszakasz címe Szárá élete, valójában a halálával kezdődik. A Tóra szűkszavúan nem említi a halál okát, a zsidó bölcselet szerint viszont Szárá abba a tudatba halt bele, hogy Ábrahám feláldozta egyetlen gyermeküket. Ilyen értelemben azzal, hogy Yichak mégsem hal meg, Szárá élete értelme is tovább él.  A 23-ik fejezet arról szól, hogy Ábrahám miként gondoskodik örök nyugvóhelyükről a Máárát Hámechpelában. Bár a barlang és a körülötte lévő föld tulajdonosa ajándékba is odaadta volna, Ábrahám udvariasan, de határozottan kitartott amellett, hogy rendesen megfizeti a terület árát.

Miután elrendezte felesége temetését, Ábrahám gondoskodni akar fia sorsáról is, ezért elküldi hűséges szolgáját Mezopotámiába, hogy az ottani rokonságból hozzon feleséget Yicháknak. A küldetés nagyszerűen sikerül, Rivka megérkezik.

Ábrahám 175 éves korában hal meg, és két fia Ismael és Yichák őt is eltemetik a Máárát Hamechpelában.

Ebben a hetiszakaszban meghal a Kánánba bevándorló első nemzedék: Ábrahám és Szárá. Míg életük során mindig vándoroltak,  sátorban laktak, halálukkal olyan végleges nyugvóhelyre kerültek, amely mindmáig megtalálható. A megszokott, köznapi értelemben bármilyen hosszú életűek is voltak,  mégis,  életük egy röpke epizód a haláluk utáni korszakhoz képest, így utóbb, teljesen érthető Ábrahám akkurátus gondoskodása a temetkezés helyéről.  A sírhely szimbólikusan amolyan “alapkőletétel”, amely a későbbi nemzetékek otthonául szolgáló ország felépítésének kezdete. Egyben a vita kezdete is. Hiszen Ábrahámnak két fia volt.  Bár, a különböző anyák ellenére, úgy tűnik, hogy apjuk elvesztésének pillanatában még képesek együttműködni.

A bevándorló pár (Szárá és Ábrahám) halálának keretében megjelenik a jövő perspektívája: Yichák és Rivka házassága. Miközben Ábrahám láthatóan jó viszonyban van a kánaáni őslakosokkal, azok tiszteletét élvezi, ezt a jószomszédságot nem akarja rokoni kapcsolattá erősíteni – fiának mezopotámiai családjából szeretne asszonyt. Aki elhagy egy kultúrális közeget, bármilyen tudatosan is teszi ez, mint ahogy Ábrahám, vagy a XIX-XX. századi cionisták tették, a maga életében és gondolkodásában nem tudja kitörölni a régi énjét. Kezdetben megpróbáják, de ahogy egyre magabiztosabbak az új identitásukban, annál inkább merik felvállalni azt is, amit elhagytak. Ábrahám döntésében, hogy fiának nem a kánaániak között keres feleséget, vélhetőleg az is szerepet játszott, hogy nem akart beleolvadni a helyi közösségbe, hanem egy önálló, öntudatos népet akart létrehozni. Ez a nép szokásrendszerében különbözik a környezetétől, amit a környezet sokszor nehezen visel el, konfliktusok forrása, más részről viszont ez a fajta különbözőség a fennmaradás feltétele is.

A zsidó temetkezési szokások például, mind a mai napig, meglehetősen különbözőek a keresztény-magyar szokásoktól. Hetiszakaszunk hétvégéjén a keresztény Magyarország Halottak napján, a mindenkor elhunyt szeretteiről emlékszik meg. Virágot, mécsest visznek, letakarítják a sírokat, meggyújtják a fényt az elmúlás későőszi napján. Sok esetben a magyarországi zsidók is követik a magyar környezet kínálta szokásokat – láttam már olyan zsidó temetést, ahol virágot vittek a halottat utolsó útjára kísérők,  a holtestet elhamvasztották, korábban elhalt családtagjuk sírja fölé temették, holott ezek idegenek a zsidó temetkezési előírásoktól.

Régebben, ahogy Ábrahám is, barlangba temették a holtakat, a barlang bejáratát pedig kövekkel zárták el. Később, földbe ásták az üreget, de Judea sziklás talajában ez nem volt könnyű feladat. Ezért mindenki, aki a temetésre elment köveket vitt magával, amit a holtestre halmoztak, védelemül, hogy azt se ember, se állat, ne háborgassa.  A holtestet, a mai Izraelben is, megmosdatják, halotti, fehér ruhába öltöztetik – táchrichim – a férfiakat ezen  felül imasájukba csavarva, de koporsó nélkül helyezik örök nyugalomra. (Kívéve a katonákat, akiket egyszerű faládába tesznek, amelyet a nemzeti zászlóval burkolnak be.) Az egyszerű halotti ruha azt jelképezi, hogy a halálban mindannyian egyformák vagyunk… A zsidó hagyomány tiltja a bebalzsamozást és a hamvasztást is. Ha valakit ma mágis elhamvasztanak, azt a rabbi nem búcsuztathatja.

A halottat lehetőleg még aznap eltemetik – ennek nyilvánvaló, közegészségügyi okai voltak az ókorban, de a hozzátartozók gyásza szempontjából is fontos, az a szigorú rend, amit a közösség egy haláleset kapcsán betart. Ha valaki pénteken hal meg, és péntek  estig, a szombat bejöveteléig nem lehet megszervezni a temetést, akkor a temetés a szombat kimenetele után történik.  Ünnepnapokon – több napos ünnep esetén az ünnep első napján – szintén tilos temetni. A temetésen résztvevő tömeg továbbra is kisebb köveket visz, mint ahogy később is, amikor meglátogatják a sírt. A családtagok gyászukat a ruhájuk beszakításával jelzik – kriá – amelyet a sivá idején, kivéve a szombatot,  viselnek.

A temetőbe fedett fejjel illik belépni, mint ahogy a zsinagógába is. A temetőből kijövet kezet kell mosni – sajnos, a magyarországi zsidó temetőkben nem mindig találni már az erre szolgáló eszközöket.

A temetést követi a hét napos sivá, amikor az elhunyt családja otthonában fogadja a részvétüket kifejező látogatókat. Ilyenkor, a hagyomány szerint, a családtagok a földön ülnek, a látogatók hozzák az ételt is, hogy a család, amely elvesztette szeretett tagját, semmi mással ne foglalkozzon, mint a “gyászmunkával” – a halottra való emlékezéssel oldja a fájdalmat. Manapság Izraelben, ha valaki meghal, otthona közelében a fák törzsére, villanyoszlopokra, a kerítésre, a ház kapujára ragasztják a hirdetményt, a lakás ajtaja pedig résnyire mindig nyitva a látogatók előtt, hét napon át.

A temetést követő harmincadik napon van a sírkőavatás –  slosim. A halottért a fia mond Kaddist 11 hónapon át, minden nap, a zsinagógában, ahol legalább tíz felnőtt férfi kell jelen legyen.

A megemlékezés napja – ázkára – minden évben az a nap, amikor az illető meghalt. A zsinagógába ilyenkor az elhunyt emlékére tartanak istentiszteletet. Az emlékezés gyertyáját viszont otthon gyújtják, és előírás, hogy 24 órán át égjen. Hasonló emlékezés-gyertyákat gyújtunk Jom Kipurkor is.

Befejezésül néhány szót Hevronról, amely a bibliai korban a térség legnagyobb városa volt, de még Dávidnak is királysága kezdetén a fővárosa. Később, a tőle 30 kilométerre lévő Jeruzsálem kapott központi szerepet, ahol Dávid fia, Salamon, megépítette az első Szentélyt. Ám Hevronban a későbbi korokban is mindig éltek zsidók, éppen az ősök sirjához való közelség okán. 1929 augusztus 24-én a zsidó közösséget az arabok megtámadták és a brit rendőrök szeme láttára, brutális körülmények között meggyilkoltak  67 embert, köztük gyerekeket, időseket, terhes asszonyokat. A maradék zsidó közösség elmenekült és egészen a Hatnapos háborúig nem élhettek zsidók Hevronban. Azóta a Tórában is említett Kirját Arba-ban laknak zsidók, bár 1994-től ez a terület a Palesztin Autonómia területéhez tartozik. Minden béketárgyalásnak lényeges eleme, hogy a zsidóság szempontjából fontos vallási helyek sorsa mi lesz.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.