Dikaon _ דיכאון

Apám halála előtt nem sokkal, küldtem neki egy fotósorozatot magamról. “A dikaon évei” – címmel. Mi az a dikaon? – kérdezte vissza. Hát persze: a dikaon héberül jelenti a depressziót, csak már kevertem a szavakat… mint a “vatikok” (évtizedek óta Izraelben élők), akik beszélnek magyarul, de ha hiányoznak bizonyos szavak, akkor a magyar mondatban héber szavakkal egészítenek ki, már öntudatlanul.

A büszke ember nem beszél a kudarcairól. A problémáit maga akarja megoldani, segítséget kérni nem szeret, sokszor nem is tud.

Egy olyan családban nőttem fel, ahol nagy volt a hallgatás kultúrája. A nehézségeket el kell tudni viselni, a gondokat nekünk kell tudni megoldani – nem panaszkodunk, nem nyafogunk. Utólag elég nyilvánvaló számomra, hogy tíz éves koromtól miért voltak migrénjeim, de a viselkedésemen változtatni sokkal nehezebb volt, mint felismerni az okot.

Valójában, a szervezetem “egészséges” védekezése volt a fájdalom, ami teljesen kivont a forgalomból. Napokig tartó önkívületi állapot, iszonyú fejfájás, gyengeség, ami ágyba döntött, és még a tiszta vizet is kihánytam. Tel-Avivban a kiszáradás veszélye miatt többször kerültem kórházba ilyenkor. Valószínűleg az a pár nap kellett ahhoz, hogy újraértékeljem a helyzetem.

Visszatekintve az is elég nyilvánvaló, hogy a migrénes rohamok akkor törtek rám, amikor úgy éreztem, hogy nem uralom a saját életemet. Amikor valami olyasmi történt velem, amin az akaratom nem tudott felülkerekedni. Többnyire tudatosan éltem, határoztam, sokszor mások helyett is – vállalva döntéseim felelősségét.  A legfontosabbakat ma sem bánom, de, természetesen, rengeteg hibát követtem el, amit aztán rendesen megszenvedtem mire kijavítottam, vagy ha nem sikerült, akkor évekig képes voltam “rágódni rajtuk”.

Holt tenger

Tudom, hogy a siker alapja sokszor megannyi apró bukás és az újrakezdés képessége. Na én aztán élenjártam az újrakezdésben, de nem feltétlenül a kudarc okán: sokszor éppen a siker felé vezető úton fordítottam hátat mindannak, amit addig elértem. A szüleim elképedve fogadták, amikor az első férjemet a rózsadombi lakásunkban hagytam ott, amiért annyit dolgoztunk együtt, mégis egy sportszatyorral távoztam. Vagy amikor a biztos állásomat a fővárosnál félpénzért otthagytam az újságírásért. Emeltem a tétet, amikor a gyerekekkel kivándoroltam Izraelbe – mindent hátrahagyva.

Öntudatos, önálló életet élek, de nem azért, mert én olyan erős vagyok, hogy minden nehézséggel könnyedén megbirkózom – megfizetem a szabadságom árát. Fájdalommal és veszteségekkel.

Minél öregebb vagyok, annál tudatosabb, de sokszor ma is védtelen – ritkábban van migrénem, de időnként a depresszió belopakodik a réseken, a falon, amit magam köré építettem. Rendszerint, egy váratlan csalódással kezdődik, olyan hírrel, olyan eseménnyel, amire nem számítottam. Bosszant, mert nem értem, hogy miért? Ésszerű magyarázatokat keresek és nem találok. Egy “barát”, akinek segítettem, amikor szüksége volt rá, és most rosszabb az idegennél. Egy megrendelő, akinek kidolgoztam a lelkem, nyilvánvaló hasznot hoztam neki a munkámmal, mégis kicsinyes kifogásokkal keseríti az életem. Mit csináltam rosszul? Miért történik ez velem? Látszólag túlteszem magam az ilyen csalódásokon, lezárom az ügyeket. Már arra is képes vagyok, hogy valakivel megbeszéljem ezeket a dolgokat, nem rágódom rajtuk egyedül, de a depresszió mégsem kerül el – rátelepszik a lelkemre, legyengíti a testemet, beteggé tesz. Szó szerint: valamilyen virus, baktérium, akármi megtámad, most nem a fejem fáj, hanem köhögök belázasodom, az élettől is elmegy a kedvem. Begubózom a lakásba, nincs az az érdekes program, ami miatt hajlandó vagyok felöltözni és kilépni az ajtón. Marad a kötelesség, az elvállalt munka, az elintézendő tennivalók, hogy aztán hulla fáradtan dőljek az ágyba, kikapcsoljam a külvilágot az életemből.

Vannak pszichiáterek akik ilyen esetben gyógyszereket írnak fel – évekkel ezelőtt kipróbáltam néhányat, de a saját “dikaonom”-on csak egy dolog segít: a szeretet. Amikor azt érzem, hogy bármilyen csalódás is ért, vannak körülöttem olyan emberek, akik őszintén szeretnek, becsülnek, akiknek fontos vagyok, akik nem holmi, azonnali érdek miatt barátkoznak velem. A szeretet, amit én érzek a családtagjaim, az igaz barátaim iránt, az az érzés, hogy van még kiért tenni, erősnek lenni, élni.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.