Ecetfa a porondon_2.rész

Szakmát kell tanulnod, kislányom – mondták a szüleim  – mert az élet bármit hozhat, szakmával a kezedben nem halsz éhen!

1967-ben egy szakközépiskolában érettségiztem és egyben a szakmunkás-vizsgát is letettem. A bátyám jobb tanuló volt, mint én,  ő  gimnáziumban érettségizett. A tudásvágy belőlem sem hiányzott, de a továbbtanulásra esélyem se volt. A mesternőm hiába biztatott, szüleim nem támogatták a gondolatot.

Később, az édesanyám írta családtörténet olvastán értettem meg, hogy szüleim döntésének alapja egy régi, zsidó tradíció, mely szerint, a gyerekek közül, kiválasztották a legjobb eszűt, akit elküldtek a jesívába tanulni, a többi   pedig olyan szakmát tanult, mellyel a család vállalkozása  folytatható és örökíthető volt.

A bátyám továbbtanult, egyetemre ment, amihez meg is volt a nem mindennapi tehetsége, én meg mentem az álmaimmal együtt egy varrodába.

Szerettem volna a munka mellett tovább tanulni, de ehhez a szövetkezet nem járult hozzá. Így egy másikhoz mentem, bérelszámolónak.   Akkoriban számomra egy nyomtatvány kb. annyit jelentett, mint egy cikk a kínai újságban, akár fejre is állíthattam volna, de szerencsém volt, mert egy csodálatos közösségbe kerültem, ahol végtelenül türelmesek voltak velem.

A középiskolai évek alatt, igyekeztem mindent magamba szívni, amit csak lehetett. Egyetemi színpad, filmklub, színház, színjátszó kör, irodalmi presszó,  2 év a szabadegyetemen, ahol általános pszichológiát és gyermeklélektant hallgattam, olyan kiváló előadóktól, mint a néhai Radnai professzor és Ranschburg Jenő tanár úr.

Sok minden érdekelt, de pont ez volt a legnagyobb problémám is, mert semmiben sem tudtam igazán elmélyedni, képletesen szólva, csak a híd közepéig jutottam el. A hiányosságaim zavartak, az erősségeimmel, pedig nem voltam tisztában.

Ekkor már udvarolt nekem az a fiú, akinek 1970-ben a felesége lettem.  Nem mertem bevállalni a felsőoktatást.  Jelentkeztem  egy kiegészítő közgazdasági érettségit megcélzó Dolgozók Esti Iskolájába. Bekapcsolódtam a szövetkezeti KISZ-szervezetbe. Itt rövid időn belül helyettes vezetőnek neveztek ki.

Amikor elültetnek egy fiatal fát,  mellé tesznek egy idősebb fát (karót), hogy támasza, védője legyen, amíg a saját törzse megerősödik.  A családban ezt a szerepet töltik be a nagyszülők. Nekem nem adatott meg, így sokszor nagyon egyedül éreztem magam a világban.  Okoskodó, meggondolatlanul szókimondó, talán sokak számára elviselhetetlen zsidó lányként, gyorsan kivívtam egy-egy vezetőképzőn társaim ellenszenvét.   Aztán, elhatároztam,  hogy ennek az állapotnak véget vetek, és kezembe veszem a sorsom, az életem, és önkritikusan szembe nézek önmagammal. Tudatosan belevágtam a saját önfejlesztésembe.   Ekkor jött a segítségemre egy álom,  amely alapvetően megváltoztatta a viselkedésem.

Álmomban,  a Fővárosi Nagy Cirkusz porondján álltam, és hosszan tartó beszédet mondtam a körülöttem lévő többszáz embernek.  Felébredtem, és majdnem mindenre emlékeztem. Nem meséltem el senkinek, csak megpróbáltam megfejteni a jelentését.

Elsőként az volt a legmegdöbbentőbb számomra, hogy erre a produkcióra, éber állapotomban nem lettem volna képes. Akkoriban még rettenetesen szegényes volt a szókincsem, hadarva beszéltem és szinte egy mondatomat sem voltam képes értelmesen befejezni.

A második dolog, amire rájöttem, hogy ha erre az agyam álmomban képes, akkor nekem mindent el kell követnem, hogy erre képessé váljak,   nappal is.

A további iskolák, tanulás, vizsgák, mások előtt tartott előadások prezentációk, tárgyalások, stb. mind azt célozták, hogy ezt a képességemet a felszínre hozzam.

Észrevettem, hogy hatással vagyok másokra. Több oldalas tanulmányokat, újításokat adtam be a cégemnél, és komoly számítógép rendszerek kialakításában vettem részt éveken át, a felhasználói oldalt képviselve. Élveztem a kihívásokat, a munkát, a tanulást és a kreativitás szabadságát, és az azzal járó sikereket.

Amikor a gyermekeim megszülettek, nagyon nagy hangsúlyt fektettem, arra is, hogy velük mindig tiszta és kerek mondatokban beszéljek. Ezzel elértem, hogy nem hadartam, és szinte észrevétlenül átalakult a beszéd stílusom, de ami a legfontosabb, hogy mindketten szépen és tisztán kezdtek el beszélni, amire igen büszke voltam.

Arra azonban sokkal később jöttem rá, hogy a nézők, azok az emberek voltak, akik az életpályám során, csak addig tapsoltak és buzdítottak, amíg az ő szekerüket toltam. Amint konkurenciát láttak bennem, a vesztemet kívánták. E cél elérése érdekében minden módszert bevetettek. A legkézenfekvőbb, bevált recept a zsidózás volt. Először csak sustorogva,  később már nyíltan, akár  az irodai folyosót is végigüvöltve.

Gyakran a fejemre olvasták, hogy érzékeny vagyok. Egy  embernek nagyon nehéz az önazonosságát megtalálni, ha torz tükröket állítanak elé újra és újra.  Amikor elhatároztam, hogy nem másokhoz fogom hasonlítani magam, csupán a tegnapi önmagamhoz, akkor már minden „tükröt”, amit megpróbáltak elém tartani összetörtem.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.