Ecetfa a porondon_3.rész

Kétgyermekes fiatalasszony voltam már, túl a harmincon, amikor először léptem át a Kozma utcai zsidó temető kapuját, Dédi, férjem nagymamájának, a temetésekor. Akkor láttam először zsidó szertartás szerinti búcsúztatót.

A mi családunk nem járt temetőbe, sírt ápolni, vagy temetésre.

Anyai nagyapám valahonnan Lengyelországból jött Magyarországra, a családjáról pedig semmit sem tudunk. Anyai nagymamám Kárpátaljáról jött Pestre, később a dédszülők is – vendéglősök lettek a zsidónegyedben, de ők kivándoroltak Erec Izraelbe, Tibériásban vannak eltemetve.

Édesapám, Nyírbátorban élt, mindaddig, míg nem jött fel Pestre-, de miután onnan mindenkijét elhurcoltak és megsemmisítettek, ígértet tett arra, hogy ő oda soha be nem teszi a lábát. Fogadalmát be is tartotta, és ebben én is követtem.

Aztán,  egyre több családtagunktól kellett elbúcsúznunk, így ma már természetes számomra, hogy férjemmel körbe járjuk a temetőt, és gondozzuk elhunyt szüleink sírját. A körút utolsó állomása, mindig a Mártírok Emlékműve, a II. világháborúban elpusztítottaké, ahová elhelyezem az emlékezet köveit, édesapám családtagjai és minden zsidó család halottai emlékére.

Első alkalommal a temető nagyon mély benyomást tett rám, a sok, borostyánnal befutott sírkő, a már szinte átjárhatatlan bozóttá vált kegyeleti helyek, az elhagyatottság.

A halál, számomra sokáig, nem a temetővel kapcsolódott össze, hanem a végtelen halálmenetekben lelőtt, a haláltáborokban testileg és lelkileg megnyomorított, majd krematóriumban elégetett emberekkel.

A gyerekeim a 70-es években születtek, és nem mondtuk el nekik, hogy zsidók. Egyszer a kisfiam feljött a lakótelepi játszótérről, és a zsidó kifejezést szitokszóként használta. Akkor úgy éreztem, hogy tisztáznom kell vele, és a nővérével a származásunkat, családunk múltját. Nem kellett sokáig várni arra sem, hogy a gyerekeinket is kemény atrocitások érjék a mindennapokban és az iskolában. Örjöngtem, harcoltam, vitáztam, kikértem magunknak, de ez semmit nem változtatott – a gyerekeimet sem tudom megóvni az előítéletektől.

Az 1989-ben jött rendszerváltás felszínre hozta a nyílt antiszemitizmust. A falak tele lettek Dávid csillaggal, horogkeresztekkel és mocskos feliratokkal. Az újságok hasábokon keresztül taglalták, hogy a médiában konkrétan kik és hányan, és milyen százalékban zsidók.

Úgy éreztük, hogy innen el kell mennünk. Megbeszéltük özvegy édesanyámmal, a férjem szüleivel és a gyerekekkel is – elindítjuk a kivándorlási papírokat. Hosszas utánjárás következetett, de miután már megvoltak a papírok, és az értékeinket akartuk felszámolni, a szülők meggondolták magukat – nem éreztek elég erőt magukban az újrakezdéshez. Mi peddig nem hagyhattuk itt őket, öregségükre. A gyerekeink viszont ezt a döntésünket fogadták nehezen.

Ennek hatására elhatároztuk a férjemmel, hogy vége az asszimilált zsidó magatartásnak – nyíltan felvállaljuk a zsidóságunkat. Nem volt könnyű, de egyre jobbak voltunk benne. Fiamnak bármicvója, lányomnak bátmicvája volt. Később a lányomnak sikerült eljutnia pár hétre egy kibucba, fiam a pesti zsidó iskolából egy tanévre Amerikába utazhatott.

Úgy éreztük, hogy lassan helyére kerülnek a dolgok, egyre közelebb kerülünk a magunk zsidóságához. Fiamat, nagyon megerősítette a zsidó iskola, később két évet Izraelben is tanult. Lányom máshol érettségizett, így benne, a negatív élmények voltak többségben, egy darabig, de aztán
a tengeren túlra ment férjhez, és hüpe alatt tartották meg az esküvőjüket. Férjével aláírták a hagyományos zsidó házassági szerződést, a ketubát.

Mondhatnánk, hogy jól alakultak a dolgok, de ez így nem igaz. Ami ma Magyarországon van, azt még jó, hogy anyukám nem élte meg. Bár az is lehet, hogy, amikor ott voltam mellette, halála óráján, talán az fájhatott neki a legjobban, hogy nem tud már megóvni bennünket a következő szörnyűségektől.

2007-ben nagyon beteg lettem, és már nem mentem vissza dolgozni. Hosszú időt vett igénybe a felépülésem, azonban tettem egy fogadalmat, amely úgy szólt, hogy, amikor már hosszabb utat is meg tudok tenni, az első dolgom az lesz, hogy meglátogatom anyukám még két élő nővérét. Betartottam az ígéretemet. Nagyon sokat tudtam meg tőlük a családunkról és a velük megtörtént borzalmakról.

Egy vasárnap délben, Horthy emlékére masíroztak az ablakunk alatt. Többszáz gárdista, hatalmas nyilas zászlóval. Az emberek az ablakokon keresztül, az erkélyeken állva nézték, és nem tettek semmit ellene. Mint ahogy akkor sem, 66 évvel ezelőtt.

Amikor a a 86 éves, Birkenaut túlélő nagynénémhez megyek, a villamos ott halad el a Jobbik irodája, a gyomrot felforgató plakátok és szövegek előtt.

Én magyar vagyok, amíg le nem zsidóznak. Magyarország a szülőföldem, magyar az anyanyelvem, magyar állampolgár vagyok. Az identitásom azonban kettős. Ezt, ahogy idősödöm, már ha akarnám, sem tudnám letagadni. Néha a tükörben anyukám arcát vélem fölfedezni.

Nem félek a haláltól, azt de nem akarok, temetőben feküdni. A vallási törvényt megszegve, azt kértem a családomtól, hogy a Dunaparton a „cipőknél” szórják bele a hamvaimat a Dunába. Mert az én családom nagyrész füstként szálltak el a levegőben, vagy elhajózott Erec Izraelbe. Nekem, minden háborús-, pogrom-, holokauszt-áldozat és élő zsidó ember a családom. Remélem, hogy a gyerekeim, unokáim és a barátaim majd lemennek a Dunapartra, és tesznek egy követ a többi közé. Emlékeznek, nemcsak rám, hanem, minden ártatlan áldozatra.

A VII. kerületben nőttem fel. Szinte minden udvaron ezt lehetett látni ecetfát, néhol még a falból is ez nőtt ki. Igen nagy a tűrő-, és alkalmazkodó-képessége, ám soha senki nem kedvelte ezeket a fákat.

A telkünk közelében a senki földjén is cseperedik néhány ezekből, és egyet-kettőt elültettem belőlük a kerítésen belülre, hogy árnyékot adjanak a kert egyik szegletében. Amikor a szomszédom számára nyilvánvalóvá vált, hogy milyen fát ültettünk a kertünkbe, gyorsan felvilágosított, hogy mekkora hibát követtünk el, azzal hogy beengedtük ezt a büdös és kiirthatatlan fát, a többi kultúrnövény közé. Határozottan és nyomatékosan kijelentette, hogy ezektől a fáktól minél gyorsabban meg kell szabadulnunk. Ki kell vágni még az írmagját is. Ez egy olyan átkozott egy fafajta, mely még a gyökerei által is képes, újra és újra kinőni, és növekedésnek indulni.

Vettem egy jó nagy levegőt és megköszöntem a jó szándékból eredő tanácsait, és inni adtam a szomjazó fáknak. Sőt a kerítésünk előtt magától kinőtt fát is meglocsoltam. Nőjön csak szabadon, adjon árnyékot a többi növénynek a tikkasztó szárazság idején.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.