Egy híján hatvan_2012(8)

A születésnapomat Jeruzsálemben ünnepeltem. Mintha régi adósságomat igyekezném törleszteni azzal, hogy ismerkedem a várossal. Azt mondják, mint ahogy más lélek a pesti és a budai, más a tel-avivi és a jeruzsálemi ember. Talán, mert magamat annyira tel-avivinak tartom, sokáig nem éreztem szükségét a jeruzsálemi kapcsolatnak. Még most is meglehetősen idegen hely, de viszonyunk pozitívan fejlődik.

Tel-Aviv, a maga nagyvárosi életformájával meglehetősen kis (51,788 dunám), nagyjából sík területen épült, míg Jeruzsálem nem csak nagyobb (125,156 dunám), hanem hegyes terepen, amitől számomra még mindig átláthatatlan.

Mióta ezeket a sorokat írtam, eltelt két hónap. Nagyon sűrű, tennivalókkal és élvezetekkel teli két hónap.

Július végét a biztos munkahelyem és a “társbérletem” felmondása körüli teendőim határozták meg. A Brayer-kurzus lezárása is erre az időre esett, az Oferrel  való személyes búcsútalálkozásom pedig már kifejezetten egy új korszak nyitánya volt.

Augusztus elsején már “szabad” emberként volt az első, igazán komoly üzleti tárgyalásom az új projekttel kapcsolatban. Másodikán este Budapestre repültem, úgy, hogy a az elkövetkezendő hónap minden napjára előre jegyzett programom volt már. Megérkezésem után ezek csak sűrűsödtek. Bár augusztus második fele a gyermekeim és az unokáim érkezésének jegyében foglalt volt, és ennek megfelelően csak nagyon mérsékelten dolgoztam, az önálló ember “készenléti állapota” megmaradt. Egyik nap csak taxival értem oda a szokatlan, esti időpontra tervezett találkozóra. A sofőr váratlanul megkérdezte, hogy telt a nyaralás? Nem volt az ismerősöm, hogy ilyet kérdezzen, csak a csendet akarta megtörni, de abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyire nem természetes nekem, ha a munkaidő és a szabadság mereven szétválik, és végképp utálom a semmittevő nyaralásokat.

Egyszer (vagy harminc éve) lementünk a gyerekekkel egy Tisza-menti kis faluba, ahol az első nap remek volt, mert csupa olyan dolgot ismerhettünk meg, amit addig nem, de a harmadik napon elmenekültünk az unalomtól. Képtelen lennék minden évben ugyanarra a tengerpartra lejárni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni, ugyanarról fecsegni és lógatni a lábamat a vízbe. Az élet olyan rövid, és annyi izgalmas dolog van a világon, hogy semmittevésre fecsérelni az időt, elképesztő pazarlás a szememben.

Hasonló volt Tomi Lapid hozzáállása, akinek az életéről szóló könyv megjelent itt is – nem bírtam ki, elolvastam magyarul is. Másfél-két éve olvastam héberül és nagyon élveztem a stílusát – a fia, Jáir írta, aki hozzá hasonlóan újságíró, neves publicista és tv-s személyiségből nemrég lett politikussá.

A pesti lakásomat továbbra is szeretem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy visszamenjek Izraelbe. A magyar barátaimat, ismerőseimet is nagyon szeretem, de  miattuk sem vagyok hajlandó itt maradni, beleszürkülni a reménytelenségbe. Ahogy megérkeztem, megkeresett egy újságíró a Népszabadságtól, hogy a lakástrend-mellékletükben megjelenő cikkhez fűzzek véleményt – a “lakhatási szegénység”-ről. Nekem már a fogalomtól égnek áll a hajam. Szegény újságírót két órán át traktáltam azzal, hogy mivel nem értek egyet. Mindezt 4000 karakterben nem lehet kielemezni, csak a felszínén érinteni. A problémák megoldására pedig remény sincs – itt és most legalábbis nem látom. Izraelben is rengeteg a gond, még lakhatási problémája is van a fiataloknak, az iráni atomfenyegetésről nem is beszélve, de ott működik a probléma-megoldó mechanizmus – az emberek mentalitásában és állami szinten is.

A Pesten töltött első péntek estén elmentem a Frankelbe, hogy találkozzam a barátaimmal. Örültek, mert éppen izraeli rokonok vendégeskedtek náluk, így volt valaki, aki a kislányokkal héberül beszélt. Miután a gyerekek elaludtak, a szülőkkel nekivágtunk a pesti éjszakának.  A zsidónegyedben hatalmas nyüzsgés volt az utcákon, a bárokban, a romkocsmákban, éjfélkor is. Bár semmi logikát nem fedeztem fel, hogy miért sétálóutca az egyik, és miért hagyományos, vegyes forgalmú a másik – amit a rendszerelvű tervezés hiánya okoz, azt hellyel-közzel a magánkezdeményezések korrigálják: a negyed tele van élettel. Kissé moderálatlan, zavaros élettel, de ez is jobb, mint a halotti csend. Persze, tudatos tervezéssel az újonnan keletkezett gondokat is meg lehetne oldani, de ahhoz olyan együttműködésre lenne szükség, amit ebben az országban nem ismernek. Az izraeli vendégekkel meg is állapítottuk, hogy mindkét helyen panaszkodnak az emberek, de Izraelben a panaszkodást követően nekifognak megoldani a problémákat. Hibákkal, tévedésekkel, bosszankodva, kiabálva, levantin rumliban, de megoldják azt, ami éppen akadályozza őket az előrejutásban. Talán, Magyarországon is így lenne ez, ha a kormányzat kevesebbet atyáskodna a polgárai felett.

Turistaként nem rossz város Budapest, Pécs is sokat javult tavaly óta – már egész jókat ettünk a gyerekekkel esténként, és tíz óra után sem halt ki a belváros. Igaz, pár utcával arrébb, elillan a mediterrán hangulat. A Zsolnay negyedbe nem jutottunk ki, mert a belvárostól való távolságát két kisgyerekkel nem tudtuk leküzdeni, a giccs-vonatra pedig nem voltunk hajlandók felszállni. Maradt a belváros, a Séta tér, az eszperantó-játszótér.

Mielőtt még a gyerekek megérkeztek volna, a pécsi zsidóság történetét szisztematikusan feldolgozó barátommal elmentünk a zsidó temetőbe is.

Kipróbáltam az új kütyümet az iPhone-t.

A fiam tavaly kioktatott, hogy aki oly mértékben függő a nettől, mint én, ideje, hogy áttérjen a minőségi eszközökre.

Pár hónappal ezelőtt, Izraelben megvettem az iPad-et, hogy ismerkedjem az új világgal, itt pedig kicseréltem az őskövület telefonomat erre a csodára. Valójában persze, még mindig ismerkedem vele, de a legnagyobb örömöm, hogy a fiammal tudok Viber-ezni.

Mással is, mert mint kiderült, ismeretségi körömben elég sokan hódolnak az iPhone-nak. Gyerekeim apja is azt húzott ki a zsebéből, de aztán elővette azt a leporellónaptárát, amelyet már megismerkedésünk idején is használt, és onnan ütötte be a telefonszámokat. Megideologizálta, mint mindent, de a szememben csak azt testesítette meg, hogy mikor válik öreggé az ember – amikor már nem hajlandó tanulni.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.