Erős várunk a sátor

לוח ארבעת המינים

לוח ארבעת המינים

Hajdanán (1985-ben) Peszachkor érkeztem az országba – mind a mai napig szimbolikus jelentőséget tulajdonítok ennek: Peszach a rabszolgaságból való szabadulás ünnepe.

A mostani, szukoti hazatérés is bizonyos értelemben szimbolikus, de ezt akkor értettem meg, amikor Dov Elbaum műsorát néztem, legutóbb.

A kérdés, hogy miért hagyják ott a zsidók a biztonságot adó otthont, éppen akkor, amikor betakaritották a termést, hogy egy lombsátorban ünnepeljenek? Negyven évig vándoroltak a sivatagban, végre megérkeztek az igéret földjére, kemény munkájuknak látható eredménye van, és akkor hét napra egy olyan helyre költöznek, amely még az esőtől sem véd meg – Izraelben éppen ilyenkor kezdődik az esős évszak…

Aszaf Inberi, izraeli író szerint a szuká ezerszer erősebb védelmet nyújt számunkra, mint a kövekből, betonból épített lakás, mivel a szuká 3200 éves történet.

Ez a történet az, ami megvéd attól a téveszmétől, hogy  biztonságban vagyunk az erős falakból épült mindennapi valóságban. Minden évben hét napra ki kell költözni egy szélfútta, eső áztatta lombsátorba, hogy emlékezzünk : a bezárkózás, a változástól való félelem tesz minket kiszolgáltatottá.

Szuká = a történet

Szuká = a történet

A zsidóság túlélésének kulcsa a kétezer éves hányadtatások során az a képesség, hogy alkalmazkodik a változó körülményekhez. Ellentétben a vallásosokkal, a Holokauszt-ot nem a Mindenható büntetésének tekintem, amiért a zsidók tömegesen feladták a vallásukat, elfelejtették a háromezer éves tudást, hanem ennek a “készenléti képességnek” az elvesztésével tették védtelenné, a magukat németnek, magyarnak, lengyelnek, franciának képzelő zsidók.

Tiszteletre méltó idős barátom, Karl Pfeifer mesélte, hogy amikor a bátyja könyörögve kérte az apját 1937-ben, hogy adjon el mindent és vándoroljon ki Palesztinába, az apja válasza az volt, hogy ha ezt tenné túl nagy lenne a vesztesége – egy év múlva minden vagyonát, pár évre rá az életét is elvesztette, mert túlságosan biztonságban érezte magát a jól menő üzlettel, a nagy házzal Badenben, az osztrák állampolgársággal.

A sok évszázados szétszórattatás (galut) során a zsidók számára a legfőbb érték a tudás volt – “a fejemben tartom a legfőbb vagyonom” -, ami egyben az állandó változtatás, az alkalmazkodás képessége is. Ugyanakkor, a “történet”, a közös küzdelem (az egyiptomi rabszolgaságból való menekülés, a sivatagi vándorlás) és a közös siker (a Kánaánba való letelepedés, az államalapítás) emléke adta az egyes emberek és a közösség tartását, önbizalmát. Az ünnepek, a hagyomány, a folyamatos emlékezés nevelte ellenállóvá a közösséget, amit egyszeriben elvesztett azzal, hogy fel akart oldódni a “gazdanép” kultúrájában.

Teodor Herzl zsenialitása éppen az volt, hogy rájött – az asszimiláció zsákutca a zsidók számára.

Halála után 110 évvel tovább megyek: a zsidók asszimilációja, a zsidóság felszámolása a nyugati kultúrában élők számára is katasztrófa lenne! A náci népírtás vesztese nem csak az a hatmillió zsidó, akit megöltek, hanem azok az országok is, amelyek közreműködtek a helyi zsidóság elpusztításában.

Magyarország is elvesztette azt a tudást, amely hiánya évtizedekre visszavetette a gazdasági és a társadalmi fejlődést. Megcsappant az a mentalitás, amely kockáztat a siker reményében, amely öntudatos, amely a polgári fejlődés alapja. Maradtak a feudális hagyományok, a hűbérúr iránti alázat, a rögközkötöttség és kiszolgáltatottság. Az egyre reménytelenebbül magábazárkozódó, a másságban ellenséget láttató országban nem csak a zsidók teszik fel a kérdést, hogy menni vagy maradni? Háromszázötvenezren már döntöttek, ám ki tudja hányan vannak “útközben”, még eldöntetlen státuszú lehetőséget keresgélők szerte a világban.

kicsit más szuká - TLV

Egy másik szuká – Tel-Aviv

Mi tehát az otthon biztonsága?

A szülőföld?

Az “öröklakás”?

A nyugdíjas állás?

A család?

Vagy az a tudat, hogy egy nagobb, összetartó közösség, egy “történet” része vagyok, amely lelkierőt ad a bármikor, bármilyen váratlan változáshoz való alkalmazkodáshoz, a nehézségek leküzdéséhez?

Imberi szerint a zsidóság a választás vallása… a felelősségteljes választásé, amikor a sokgenerációs tapasztalat és az itt és most problémáira adott válasz harmóniába kerül.

Ez minden egyes ember saját választása, élete minden pillanatában. Ehhez nem kell zsidónak se lenni, nem kell irígykedni a zsidókra, csak tanulni a zsidó filozófia mélységeiből.

Amikor magyarországi zsidók azt kérdezik, hogy “érdemes” alijázni (Izraelbe kivándorolni), akkor arra a legfontosabb válasz annak eldöntése, hogy az illető képes ennek a közösségnek az aktiv, felelős döntéseket hozó tagja lenni? Mert a “vajas kenyérért” biztos nem érdemes vállalni a sorsközösséget. A “sátorba” időnként ellenséges rakéták hullanak, a munkáért, a megélhetésért is meg kell küzdeni, sokhelyütt a világon  ellenszenvvel fogadják az izraelieket.

a tengerparti "sátor"

a tengerparti “sátor”

Számos, Izraelben született fiatal érzi úgy, hogy túl nehéz itt élni, Berlinben sokkal olcsóbb a “Milki” (egyik kedvenc izraeli puding neve, amely a kellemesebb élet szimbóluma is ezekben a hónapokban).

És vannak, akik visszajönnek, mert bár könnyebb az élet Európában, a “szuká” itt van számukra. Az egyik visszatérő német férje fogalmazta meg úgy, hogy az emberi melegség (חום אנושי) a legfőbb érték az ő számára is, ezért szívesebben él itt, mint szülőhazájában.

Számomra, aki mind a magyar, mind az izraeli kultúrában otthon érzem magam, legutóbb a tengerparton egy mondatban fogalmazódott meg a különbség:

Budapesten jól érezhetem magam, Tel-Avivban boldog vagyok. “

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.