Fekete lyuk Tel-Aviv térképén

Dani Adino Abeba etióp származású izraeli újságíró egy hetet töltött a neve sáánáni Afrikában, mint “menekült”. Tapasztalatairól a 2012.június 1-i Jediot Aharonot 7 nap mellékletében részletesen számolt be.

Miután levágatta jellegzetes frizuráját és szakállát, megszerezte azt a cipőt, amit a negevi menekülttáborban adnak az izraeli hatóságok minden illegális bevándorlónak, és ezzel tökéletessé tette álöltözékét, belépett a tel-avivi Afrika Central Parkjába, a Levinskibe.

Ide érkeznek azok, akik pár nappal azelőtt lépték át az egyiptomi határt, a katonák bekísérték őket a negevi táborba, és onnan az első busszal elindultak  az afrikaiak számára a “korlátlan lehetőségek városát” jelentő Tel-Avivba. A győzelmes megérkezés mosolyával foglalják el a néhány éve kisgyerekeknek épített játszóteret.

A bőrszín és az álöltözék nem elegendő ahhoz, hogy menekültnek adja ki magát. Bár Dani kitűnően beszéli szülőföldje nyelvét, az ámhárit, ezzel azonban nem adhatja ki magát sem szudáninak, sem eritreainak.

Amúgy meg fogalma sincs, hogy mit mondjon, ha kérdezik, miként érkezett Izraelbe. Egy három éve Izraelben élő illegális betelepülő kioktatja: “Hazudj! Az izraelieknek, főként azoknak az alapítványok tagjainak, akik segítik a beszivárgókat, mesélj a borzalmakról, amiket átéltél idejövet. Mondd, hogy ha visszaküldenek Eritreába, halál vár Rád. Ez persze nem igaz, de mindenki ezt mondja. Csak légy következetes. Segíteni fognak. Itt senki nem jött gyalog Eritreából vagy Szudánból, de erre érzékenyek az izraeliek, hát mond azt, amit hallani szeretnének.”

Nevetve elmeséli a saját történetét: ” Huszonketten indultunk el három évvel ezelőtt Eritreából. A szudáni határon 70 dollárért vittek át minket dzsippel. Hartumig  700 dollár a tarifa, személyautóval, onnan Kairóig 750 dollár. Itt találkoztunk a beduin csempészekkel, akik újabb 750 dollárért elfuvaroznak az izraeli határtól 20 kilométerre, pontosan megmutatják az utat, ahol át lehet lépni a határt. Ezt a 20 kilométert tettük meg gyalog a sivatagban, hogy megfelelően elesetteknek nézzünk ki. A beduinok elmagyarázzák azt is, hogy mit kell csinálni ha izraeli katonákkal találkozunk: emeljük fel a kezünket – ettől teljesen elérzékenyülnek.”

Dani olyan eritreainak adta ki magát, aki gyerekkorát Etiópiában töltötte, de onnan a 90-es években kiutasították, ezért beszéli az ámhárit. Egy szál trikóban, nadrágban és sapkában várja az első éjszakát a park egyik padjának szegletében. Ahogy sötétedik, egyre félelmetesebbnek látszik a hely, ahol az egyetlen világító pont a parkkal szomszédos rendőrség épülete, de rendőrt sehol nem látni. Az éjszaka másik réme a patkány. Tömegesen lepik el a teret ételmaradékok után kutatva.

“Hozzá hasonló” eritreai, aki beszél ámhárit oktatja tovább, miként lehet pénzt szerezni, mert “egy eritreai nem alszik a szudániakkal egy parkban”. Az eritreaiak smartphone-ra specializálódtak. Az okostelefonok lopására. Az árut egy meghatározott ponton kell leadni, azért a tolvaj kap egy kis pénzt, és rendszerint az eredeti tulaj vásárolja vissza, akinek fontosak a feltöltött fényképek, üzenetek, telefonszámok. A  palesztínok sok éven át ezt a játékot játszották autókkal – a zsidók meg fizettek.

A szudániak kerékpárokra specializálódtak. Miután az utóbbi években igencsak elterjedt a városban a kerékpár-kultúra, van mit lopni. A több ezer sekeles, márkás kerékpárok 180-200 sekelért eladók itt. A “kerékpár-maffia” feje egy hat éve az országban élő szudáni. A tolvajoktól megveszi a kerékpárt 80 sekelért, és 180-ért adja tovább. Itt is előfordul, hogy az eredeti tulajdonos vásárolja vissza ezreket érő kerékpárját – még mindig olcsóbb, mint újat venni.

A parkot ugyan elfoglalták az afrikaiak, de a Levinski utcán maradtak a narkósok és a kurvák. Kábítószerkereskedők és kliensek is megjelennek időnként, csak rendőrt nem látni sehol. Reggel hétkor hozzák az önkéntesek az ételt. Keménytojás, kenyér és saláta. Aztán mindenki megy a “dolgára”. A szerencsések szereznek valami alkalmi munkát, mások keresik a maguk, aznapi telefonját, vagy csak heverésznek a mászókák között. De csakhamar elterjed a hír, hogy aznap a helyi, izraeli lakosok tüntetést szerveznek az afriakiak ellen. A misztanenim (beszivárgók – héberül) szétszélednek a környező negyedekben,  Shunát Hatikva és a Shunát Sapira is egyre több afrikainak a lakóhelye.

Csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szudániak és az eritreaiak egymást hibáztatják azért, hogy a helyi lakosság ellenük fordult. De mindkét csoport szemében a legfélelmetesebb “Murdok” – Baruch Marzel szélsőjobboldali politikus. A tüntetés este hétkor kezdődött, a parkban tömörülő afrikaiak védelmére néhány rendőr is megjelent, közben pedig a misztanenim vezetői üléseztek egy közeli épületben. Dani, az álruhás tudósító is bejutott az ülésre. A vezetőség tisztában volt azzal, hogy az izraeliek durva fellépését az elmúlt hetek agresszív cselekedetei (nemi erőszak, verekedés) váltották ki. Bár a lopások szaporodása sem egy öröm, de az izraeliek arra kevésbé érzékenyek.

Az a sok fiatal, afrikai férfi, aki dél-Tel-Avivban a boldogulását keresi, legfeljebb kukkoló-szobákban könnyíthet magán, mert még a narkós kurvák sem hajlandók elmenni velük. Az izraeliekben nem megalapozatlan a félelem az afrikaiak betegségeivel kapcsolatban. Igy az egyetlen szórakozásuk marad a nargila, és az ivás. Kevés nő indul el Afrikából, mert számukra sokkal nagyobb a veszély, de akik mégis megérkeznek Izraelbe, azokat a különböző önkéntes szervezetek azonnal a szárnyuk alá veszik.

Pár nap után az eritreaiak figyelmeztették Danit, hogy el kell menjen az eritreai főnökhöz kifizetni a havi adóját – 100 dollárt. Ha elfelejtené a kötelességét, azt eritreai családja szenvedi meg.  Az egyik ilyen “adóelkerülő” édesanyját letartóztatták Eritreában, és csak 1500 dollár váltságdíj ellenében engedték szabadon. Nem kétséges, hogy ilyen feltételek mellett, a tel-avivi eritreaiak igen jó adózók. Persze, nem Izraelnek…

Míg Dani Adino Abeba a tel-avivi Afrikában töltött egy hetet 200 új beszivárgó érkezett ide a Negevből.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.