Frecha

Ofra Haza dala 1979-ben, a Sláger című filmben bombaként robbant az izraeli köztudatba. A frecha kifejezés bár a szép hangzású perach-virág szóból ered, az izraeli szlengben a keleti zsidó nők nem éppen hízelgő megjelölésére szolgált. Azzal, hogy ez a dal megszületett, és persze sikeres is lett, többé nem lehetett a lebecsültség szinonímájakánt használni.

Ofra szülei Jemenből érkeztek 1944-ben, és Tel-Aviv,  a Reményről elnevezett, ám sokáig meglehetősen reménytelen negyedében született kilencedik gyerekként 1957-ben. Tehetsége révén nagyszerű, és megbecsült énekesnő lett, nevét az egész világon megismerték. 1997-ben férjhez ment egy “askenázihoz” (Doron Askenázi) és 2000-ben meghalt AIDS-ben. A történet szimbólumra csábít, de a keleti zsidó nők sorsa azért, másként heroikus.

Mindenekelőtt tisztázni kell néhány fogalmat, mert a különböző cikkekben magyarul a szefárd zsidók megjelölést használják sokan, és askenázi-szefárd ellentétről írnak, holott az izraeli népesség ennél sokkal bonyolultabb  térbeli és időbeli rétegződésű. Az askenázi és a szefárd kifejezések a második Szentély i.sz. 70-beli lerombolása utáni szétszórattatás, a galut során kialakult első letelepedési hely szerint választja szét a zsidóságot, kvázi “német” és “spanyol” zsidókra. Az egyik nyelve a jiddiis, a másiké a ladino. Csakhogy a több, mint háromezer éves zsidó történelem ennél sokkal kacifántosabban szórta szét a népet – ha előbb nem is, de Izrael megalakulása után erről, a sokféle helyről érkező bevándorlók alapján képet kaphatunk.

A cionizmus előtti időkben is éltek zsidók a mai Izrael területén. Négy tradicionális központjuk volt: Jeruzsálem, Hevron, Cfat, Tivéria. Jeruzsálemben 1860-ban létesült az első zsidó negyed az Óvároson kívül. Az új negyedben egyszerre épült askenázi és szefárd zsinagóga. Hevron egészen 1929-ig, amikor a muszlim pogrom 67 embert megölt a többiek pedig elmenekültek, fontos vallási központ volt (Ábrahám, Izsák és Jákov sírja – Meárát Hamachpelában). Cfat sokáig a spanyol-zsidók városa volt, de időről-időre, vallásos askezázi zsidók is érkeztek a kabbala fővárosába. Tivéria, amelyet rómaiak alapítottak i.sz. 20 körül, a jeruzsálemi Szanhedrin utolsó menedéke volt  a Szentély lerombolása után, és miután kimaradt a birodalommal való harcokból, a zsidóüldözést is többé-kevésbé elkerülte. A későbbi, folyamatos harcok során ugyan elnéptelenedett, de a keresztes háborúk, és a portugál zsidók elűzetése után újranépesült a XVI. században. Tehát, létezik egy “őshonos” zsidó népesség, amelyet szokás úgy emlegetni, hogy legalább öt nemzedéke él már az “országban”, hiszen Izrael állam megalakulása előtt is így jelölték meg a zsidók ezt a földet: “Erec Izrael”. Az ő életformájuk, különösen az Ottomán Birodalom idején, igencsak hasonlatos volt a környék, arabok lakta országainak életformájához, a nők szempontjából patriarchális, legfeljebb nem többnejűséggel bővített formája. Bár éppen a jemeni zsidóknál a többnejűség sem volt ismeretlen.

A környező, arabok lakta, többféle gyarmatbirodalomhoz tartozó országokban szintén éltek zsidók, és ezeket nevezi az izraeli köznyelv “keleti” –  מזרחי – zsidóknak. Mert például a jemeni zsidók, magukat semmiképpen nem tartják szefárdoknak, mivel az ő szétszóratásuk az első Szentély lerombolása után (i.e. 586) , a babiloni fogság idejéből való. Alijájuk is az elsők közt kezdődött: 1881-82-ben. Viszont, a jemenita nők helyzete bármennyire is “tisztelettel teli” volt a népes családi körben, egészen 1942-ig nem volt lehetőségük iskolába járni, többnyire analfabétaként élték le életük, alijázásuk előtt.

Számos észak-afrikai országban, a zsidó nők számára az  Alliance Izraelita Universelle – Kol Israel Haverim szervezet, amely 1860-ban alakult meg Párizsban – jelentette a tudás forrását. Ez az iskolahálózat tette lehetővé, hogy a lányok kikerülhettek a mama állandó felügyelete alól – a háztartás-vezetés és gyermeknevelés tudományán kívül irni-olvasni is megtanultak, sőt, többnyire valamilyen “nőies” szakmát is szereztek – tanárnők, ápolónők, szülésznők, varrónők lettek, és ezzel némi, anyagi függetlenségre is szert tettek. Ez a tudás, éppen az alijázásuk után lesz nagyonis konvertibilis, amikor az egyébként, hagyományos keleti-zsidó családmodellt a változás összeroppantja.

A XIX. század végén, több hullámban megindul a cionista alija, főként Európából. Bármilyen nevelést is kaptak az európai zsidó fiatalok, azt igyekeztek hátrahagyni a hajón, amivel érkeztek – új tipusú zsidót akartak megteremteni és ebben a nők és férfiak a lehető legnagyobb egyenlőséget hirdették. Hatásuk a későbbiekben mint a szabadság megtestesülése jelenik meg a keleti zsidó nők szemében, miközben családjuk igyekszik meggyőzni őket arról, hogy az csupán a szabadosság. A gyerekként alijázó, vagy már Izraelben született lányokat azonban már semmiképp nem tudják meggyőzni – ebben a kötelező katonai szolgálat is ellenük dolgozik.

A cionista eszme nem hagyta érintetlenül az észak-afrikai zsidóságot sem. Irakból, Marokkóból, Algériából már az állam megalakulása előtt elindultak, többnyire bátor fiatalok, akik sokszor ugyanazon hajókon érkeztek Atlitba, amelyeken az európai koncentrációs táborokból kikerültek menekültek. Haim Buzaglo készített egy gyönyörű filmsorozatot Újjászületni címmel,  az 1945-48 közötti illegális alijáról, akik közül a szerencsések kibucokba kerültek, de sokukat elfogtak a britek és Cipruson kellett megvárniuk, míg kikiáltják a zsidó államot.

Akkor viszont, egy év alatt több, mint egymillió bevándorlóról  kellett gondoskodnia a még háborúban álló zsidó közösségnek.  Sátrakban, összetákolt bódékban laktak magyar és algériai, lengyel és marokkói zsidók, össze-vissza. A máábárákból való kikerülés esélye azonban különböző volt. Nem valami askenázi összeesküvés okán, hanem mert az európai zsidók  tudása könnyebben hasznosítható volt, mint a kereskedőkből, kézművesekből álló keleti zsidó férfiaké. Az ország első tíz évében utakat, lakásokat kellett építeni – a “bevándorló-kódex” szerint ebben az egyetemi tanár és a suszter is ugyanúgy részt kellett vegyen, de később a képzettség  nagy mértékben befolyásolta a beilleszkedést.

A népes család eltartása sokszor teljes mértékben a nőkre hárult, mert az ő, korábban megszerzett tudásuk most többet ért, mint a tisztelt családfőé. A férfiak, mint partra vetett halak fuldokoltak az új környezetben, a nők pedig gyereket neveltek, háztartást vezettek és dolgoztak  mindannyiuk megélhetéséért. De legfőképpen összetartották a családot, fenntartva a darabjaira hullott patriarchátus látszatát – a békesség kedvéért.  Ezt a folyamatot mutatja be gyönyörűen, Avi Nesher, a 2004-es Világ végén balra című filmjében, egy negevi kisváros életén keresztül.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.