Határátkelő

Ezzel a címmel találtam egy remek, közösségi blogot. Izgalmas olvasni csak úgy, ömlesztve, de van országonkénti kategorizálás is. Miután néhány órát eltöltöttem az olvasással, levelet írtam a szerkesztőnek:

Kedves Szerkesztő!

Azokban a napokban, amikor Te elindítottad a blogot, én már újra Izraelben éltem, azok után, hogy 5 évet kísérleteztem Budapesten.

Először 1985-ben hagytam el az országot, egy hat és egy nyolc éves gyerekkel, egyedül. Egy városgazdász és egy újságíró diplomával, amelyek aztán majd húsz évig pihentek a fiókban. Nem volt könnyű életem, különösen kezdetben, de soha, egyetlen percre sem bántam meg. Akkor sem jöttem vissza, amikor a szaktudásommal megcsinálhattam volna a magam millióit a rendszerváltás után. Nekem fontosabb volt, hogy a gyerekeim Izraelben nőjenek fel, olyan készségeket sajátítsanak el, amelyekkel belakhatják a Földet, hogy soha ne legyenek kiszolgáltatottak!

Közben az én életem is rendeződött, az ezredfordulóra már jól működő saját irodám volt, lakásokat terveztem a megrendelőim megelégedésére. Tel-Aviv központjában vettem lakást, aktivan részt vettem a kulturális életben és a helyi politikában is. Filmforgatókönyveket írtam héberül, városi problémákról vezettem internetes fórumot.

2004-ben kezdtem újra magyarul írni, az interneten, és abban reménykedtem, hogy mindazt a tudást, tapasztalatot, amelyet szereztem, Budapest érdekében hasznosíthatom. Csalóka remény volt. Az az ország, amelyet másodszor, 2011 július végén elhagytam, rosszabb hely, mint amit 1985-ben hagytam magam után. Rettenetes dolog ez. Mert én nem kevésbé vagyok magyar, mint izraeli. Igaz, szerencsés, mert egyikből sem a hiányt élem meg, hanem a többletet, amit a kétfajta kultúrához való kötődés jelent.

Persze, ahogy láttam az országlistát, azonnal Izraelre kattintottam, mert érdekelt, hogy kinek milyen a tapasztalata. Kicsit sajnáltam, hogy csak egy olyan fiatal srác, egyébként jópofa írását olvashattam, aki bulizni jött ide, és úgy viselkedett, mint elefánt a polcelánboltban. Az, hogy 12-en voltak csak azt támasztja alá, hogy milyen iszonyú pusztítást végzett az asszimiláció a magyar zsidóság körében. Arra a mérhetetlen tudatlanságra gondolok, amit ezek a srácok képviseltek. Nem csodálkozom a kibucon, hogy a kényelmes, karácsonyozó pesti srácokból elegük lett.
Izrael az a hely, ahol az emberek többsége nagyon keményen megdolgozott a sikeréért, ahová sokan Kelet-Európából és a közel-keleti arab országokból nincstelenül menekültek, ahol háborúk során minden család elveszített valakit, ám ahol mégis képesek voltak virágzó gazdaságot teremteni, és a problémákat, amelyek persze itt is vannak bőven, igyekeznek megoldani.

Az izraeli adófizetők és amerikai adományozók pénzén ideutaztatnak elkényeztetett magyar fiatalokat, akik származási alapon valamennyire biztos zsidók, de fogalmuk sincs az őseik kultúrájáról. Fél éven át vendégül látják őket, hogy elsajátítsák a hébert és az itteni mentalitást. De ők nem azon igyekeznek, hogy tanuljanak, tisztességesen dolgozzanak, hanem ők akarják “megtanítani” a kibucnyikoknak, hogy milyen a “magyarok istene”!

Kétségtelen, karácsonyoznak a keresztény arabok, mint ahogy az itt élő különböző vallású népesség minden tagja, szabadon megtartja a maga ünnepét, de egy zsidó kibucban karácsonyozni izléstelenség! Keresztény templomba nem megy jóérzésű ember egy fürdőgatyában, egy mecsetbe bakkancsban, zsinagógába fedetlen fejjel… Egy vendéglátó közösséget jó érzésű vendég nem “lep meg” azzal, hogy a maga szokásaival villog, különösen akkor nem, ha azok a vendéglátóját, nagy valószínűséggel, kellemetlen élményekre emlékeztetik.

A mai kibucnyikok szülei ugyanis, sok esetben azért ismerik a karácsonyt, mert meg kellett tanulják, hogy az életüket mentsék… Ismerek olyan túlélőt, aki ma is tudja a nyilas “hiszekegyet”, de nem örömében mondja, hanem arra emlékezteti, hogy a családját kiirtották, és őt megtanították rá, hogy életben maradjon!

Izrael nem könnyű hely. Nemcsak ad, hanem elvárja az együttműködést. Aki bulizni jön ide, talán jól érzi magát itt, talán nem. De aki otthonra akar lelni, annak be kell bizonyítania, hogy méltó rá.

Comments Closed

Hozzászólások (6)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. bandirepublic szerint:

    érintve érzem magam, hiszen rólam van szó. legalábbis az én írásom verte ki a biztosítékot a szerzőnél.
    szerintem bárki, aki elolvassa az írásomat(http://bandirepublic.wordpress.com/?s=izrael) az egyértelműen érzi az önkritikát, amit gyakoroltam. talán elnézést kellene kérnem izrael népétől és azok őseitől azért, hogy 20 évesként bulizni mentem egy kibucba? ajjaj!

    így majd’ 20 évvel később is mindenesetre köszönöm a kioktatást.

    • ema szerint:

      Szívesen, máskor is…:)

      Nem hiszem, hogy bocsánatkérésre számítana itt bárki is… bár megvallom, én az önkritikai hangot nem éreztem. A következő cikkben, amit ma tettem fel, talán kicsit jobban megérted, hogy én viszont miért akadtam ki azon, hogy magyar fiatalok, némi zsidó ősökkel, ennyire bunkón viselkednek.

  2. Taskó zoltán szerint:

    szia ema!csak egy kis segitséget szeretnék kérni,ugyan is izraelben szeretnék dolgozni.olyan irodát keresek akik foglalkoznak izraeli munkalehetöségekkel,idösápolás,betegápolás.nem vagyok zsidóvallásu tehát vendégmunkásként mennék,ugy társalgási szinten beszélem az ivritet.kérlek szépen ha tudsz segitsél fontos lenne nagyon számomra.köszönöm.

    • ema szerint:

      Elnézést, valahogy nem vettem észre ezt a hozzászólást – nagyon sűrű heteim voltak, nem írtam semmit, ezért valahogy nem tűnt fel. Mivel ez személyes ügy, e-mailben válaszolok érdemben.

  3. Gál Róbert szerint:

    Kedves ema!

    Ma találtam rá az írásra és ezzel együtt természetesen a honlapra, amit még nem sikerült kiveséznem, de folyamatban van. 🙂

    Régóta foglalkoztat (és mostanában egyre erősebben) a gondolat, hogy családommal együtt kitelepedjünk Izraelbe és kezdjünk egy új életet. Nem gazdagságra vágyunk, hanem inkább arra, hogy ha kell kemény munkával is, de boldogan élhessünk.

    A cikket elolvasva kicsit úgy érzem “gojként” nem egyszerű odakerülni, letelepedni, dolgozni, akkor sem, ha nagyon szeretjük a zsidó kultúrát, az embereket.

    Ön szerint érdemes a szívünkben tovább forgatni a gondolatot, vagy várjuk türelmesen, hogy egyszer itt is változni fognak a dolgok? Van lehetőség arra, hogy a megtakarított pénzünket feláldozva belevágjunk egy ottani új életbe?

    Üdvözlettel:

    Gáll Róbert