Is real

avagy egy ország, amelyről mindenkinek van véleménye, de kevesen ismerik

“Izrael államot 1948. május 14-én alapították újjá. Az ország a történelmi Júdea és Izrael, ókori zsidó királyságok területén helyezkedik el.” – akik az adatok iránt érdeklődnek, ajánlom nekik a Wikipédiát, egész jó az országgal kapcsolatos szócikk magyarul is. Magyarországgal való összehasonlításban: Magyarország területének 22,3%-án él 7,8 millió ember, akik az egy főre eső  GDP dupláját termelik a magyarénak. A népességnövekedés aránya a bevándorlási hullámoktól függően ingadozó, de a népesség határozottan növekszik, mert a népszaporulat önmagában is 3 körül van. További adatokat is lehet elemezni, de maradjunk a személyes tapasztalatoknál, bármilyen szubjektívek is azok.

Izraelbe ma sokan akarnak bevándorolni, vagy legalábbis dolgozni pár évig. Utóbbira számtalan lehetőség van, de kétségtelen, a munkalehetőségek között, idegenek számára kevés a kvalitásos munkaerőre számító igény. Azért is adtam meg a területi és népességi mutatókat, hogy világos legyen – ez nem egy hatalmas, befogadó ország, ahová bárkinek érdemes elindulni. Bár azt hiszem, hogy ma már sem Ausztrália, sem Kanada nem ilyen. Izrael legújabb kori létrejöttének célja egyértelműen az üldözött zsidóság visszatelepítése az ókori hazába. Ezért a letelepedés kritériuma a zsidósághoz való tartozás valamilyen formája: zsidó, akinek az anyja zsidó, akinek csak az apja az, a vallási törvények szerint csak zsidó származású, de nem számít zsidónak. Ebből kifolyólag a magyarországi vegyes házasságokból született gyerekek egy része nem érti, hogy miért tartják őket “magyar” nemzetiségűnek, míg másokat “zsidó” nemzetiségűnek. A letelepedést ez nem befolyásolja, de kétségtelen, problémája lesz az illetőnek, ha házasságot akar kötni. A Ki a zsidó? kérdéskörön már az állam megalakulása óta jól elvitatkoznak a politikusok, de a dolgok ezen a téren nagyon kevéssé változnak. Van egyfajta hallgatólagos megegyezés, hogy a vallási kérdésekbe a szekuláris, állam-építő zsidók nem szólnak bele, bár éppen az utóbbi évtizedben ez a megegyezés kezd szétbomlani.

A lényeget illetően  azonban igaz, hogy Izrael a zsidók, zsidó származásúak és közvetlen családtagjainak befogadást segíti. Mert, természetesen, egy zsidó férfi vagy nő nem zsidó házastársa is ugyanúgy megkapja a letelepedéssel járó jogokat. Sőt, nem csak zsidók esetében működik az egységes család elve, hanem az izraeli arabok esetében is, sok éven át szinte automatikusan, egészen addig, amíg sikk lett a palesztin területekről beházasodni Izraelbe.  Pár évvel ezelőtt dolgozott nekem egy kőműves, aki ilyen módon nősült be. Személyesen, gazdasági indoka volt erre – Izraelben több a munka, jobb a megélhetés, de a Palesztin Autonómiában támogatják is az ilyen házasságközvetítést, hiszen ők még mindig a demográfiai győzelemben hisznek – kiszámolták, hogy hány nemzedéken belül tudják elfoglalni az egész országot…

Erre az izraeli bevándorlási hivatal bekeményített… De ennek a hivatalnak mostanában amúgy is rengeteg a dolga, mert Afrikában is felfedezték az “ígéret földjét”. A probléma annál összetettebb, mint hogy az egyiptomi-izraeli határon nincs kerítés, ami megakadályozná a beszivárgást. Sok izraeli, különösen az idősebbek, úgy gondolják, hogy a választóvonal a híres Hatnapos háború volt, amikor a kis, szegény, de küzdeni képes ország győzött, korábbi méreteihez képest hatalmas területeket foglalt el az ellenségeitől, de a győzelem egy kicsit a fejébe is szállt… a hirtelen növekedés itt is egy sor problémát okozott, és ezek közül máig ható a mentális változás.

A klasszikus cionista eszme az volt, hogy a világban szétszóródott zsidóság visszatelepül, és kemény (fizikai) munkával termővé teszi a sivatagot, lecsapolja a mocsarakat, megteremti az újra közös, világi kultúrát, vagyis olyanná válik, mint minden más nép, amelynek  hazája van.

Az 1800-es évek végén az Oszmán Birodalomnak ez a része alkalmasnak látszott erre, mert bár nem volt lakatlan, természetesen, de a völgyeiben mocsaras, hegyein a talajerózió miatt kopár, délen sivatagos terület volt.

Az “alija” – vagyis a hazatérési program a zsidók kétezer éves galuti (a világban való szétszórattatást hívják igy) korszakában (az ókori zsidó állam  függetlenségét a Római Birodalom szüntette meg i.sz. 70-ben) többször felmerült, de igazán eredményesen az európai nacionalista mozgalmakkal párhuzamosan indult meg.

Az első letelepülők valóban földművesekké váltak (innen ered a kibuci mozgalom), és a terméketlen, vacak földeken csodát műveltek – mert ésszel, nem csak a kezükkel dolgoztak. Palesztina tartományban a zsidók bevándorlása hozta a fejlődést, és az araboknak ez akkor sem tetszett, ha ezáltal nekik is munkájuk lett, és a környező vidékekről egyre több arab is érkezett. Az első világháború után a Brit Birodalom uralma alá került a terület, akik hol a zsidóknak, hol az araboknak ígértek önálló államot. A konfliktus tehát sokkal régebbi, mint maga az ország, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lenne jó egyszer már megoldani, és békében élni.

A Hatnapos háborút követően először az elfoglalt területekről áradt be az olcsó munkaerő, miközben az egalisztikus eszmék hívei csökkentek a zsidók körében, a földművelő ethosz kiment a divatból. Az állam megalakulása után egyre nagyobb számban érkeztek keleti zsidók a környező arab országokból, akik nem feltétlenül lelkesedtek a kibuci mozgalomért. Igy fokozatosan, a kezdeti, szocialista gazdálkodás egyre kapitalistábbá vált. Az összefogást, sok helyen felváltotta a verseny, ami viszont kétségtelenül, fellendítette az izraeli gazdaságot.

Úgy tűnt, hogy az “összefogás” ma már csak akkor működik, ha az ország háborúban áll, és miután ez egész  eddigi történetére igaz, ennek a “zsidó értéknek” a megőrzése nem volt probléma, de mostanában, amikor már nem robbannak fel autóbuszok vagy nagyvárosi kávéházak békés közönsége egy-egy palesztin terrorista/szabadságharcos (kinek, kinek izlése szerint) tevékenysége okán, a társadalmi problémák megoldásában is egyre szükségesebbnek látszik.

Az izraeliekben, általában, nagyfokú az együttműködési készség, ha baj van, sokszorosára nő bennük a kreativitás, az oldhatatlan vágy, hogy megoldják a problémát. Gyorsan mozdulnak rá az üzleti lehetőségekre, ettől sok esetben sikeresek, és persze a “nem izraeliek” irigységgel vegyes ellenérzéssel nézik ezt. Magyarországon is ez történt a kilencvenes évek elején, mert a rendszerváltás után az elsők közt voltak, akik meglátták a befektetési lehetőségeket.

Nem szégyellik, ha meggazdagodnak, sőt, bizonyos értelemben a meggazdagodás átvette a korábbi, magasztos társadalmi célok helyét. Már a kibucnyikok sem akarják a földet túrni,  és miután megalkották a világ legfejlettebb, intenzív mezőgazdasági termelését, a kétkezi munkára idegeneket alkalmaznak, a technológiát pedig jó pénzért eladják Afrikában, Kinában, ahol éppen megfizetik.  Az izraeliek többsége jól érzi magát a bőrében, ami nem akadályozza meg abban, hogy panaszkodjon arra, ami nem jó, és keresse a még jobb lehetőségeket.

Az izraeli gazdaságot, lényegében elkerülte a világválság (az európai piacok válsága miatt azért valamennyire érintett), és ezért egy ember felelős: Stanley Fischer, aki 2005-ben lett az Izrael Bank elnöke. Natanjahu, a mai miniszterelnök, akkor a Saron-kormány gazdasági minisztere kérte fel, és ez volt élete legjobb politikai lépése. Ariel Saron annyira utálta Natanjahut, hogy azt a minisztériumot bízta rá, ahol csak veszíteni lehet a népszerűségből, de Bibi (Benjamin) idehívta a 62 éves Fischert, akinek áldásos működése következtében az akkori 134 milliárd dolláros bruttó hazai termék öt év alatt 217 milliárdra nőtt.

A rögtönzésnek, amelyet sokáig különleges izraeli erényként tartottak számon, ma egyre kevesebb tere van, viszont időközben az izraeliek megtanultak tervszerűen, szisztematikusan dolgozni. Amíg én Magyarországon voltam, fergeteges változások történtek az országban, olyannyira, hogy amikor 2010-ben három éves kihagyással idejöttem, csak kapkodtam a fejem.  Amiről Magyarországon húsz évig képesek az értelmiségiek elvitatkozgatni és közben nem csinálni semmit, itt fél év alatt összehozzák. Az üzleti életben a verseny fergeteges, de miután az izraelit éppen ez indítja be, egyre jobb eredményre sarkallja. A városrehabilitáció, amiről Budapesten téptem a szám éveken át, Tel-Avivban szépen megvalósul. Jól ismertem ezt a várost, tudtam, hogy hol milyen problémái vannak, és amikor 5 év múltán kezdtem bejárni öröm volt látni a javulást.

Magasak a megélhetési költségek, de őszintén bevallva, az izraeliek igényei is magasak.

Az átlaglakás 4 szobás, két fűrdőszobás, nagy konyha és nappali, terasz, minimum 100 négyzetméter. Az egyik szoba a rakétatámadások elleni is védett, vastag beton falú “bunker” szerepét is betölti, az 1991-es Öbölháború óta, amikor Szadam Huszein lövöldözte az izraeli városokat, bár Izrael nem vett részt a háborúban.

Egy ilyen lakás megvásárlásához 130 havi átlagjövedelem szükséges, ami 25 éves eladósodást jelent. A 3 gyerekes családmodell az átlagos, de az ortodox vallásosok körében a 10-12 gyerek sem ritka. Az izraeli arabok átlagosan 4 gyereket nevelnek egy családban, de az életszinvonal növekedésével ez is csökken. A sikeres izraeli arab ugyanúgy akar élni, mint a zsidó szomszéd, és hallani sem akar arról, hogy a Palesztin Autonómiához tartozzon az a település, ahol ő lakik. Elvben persze, két népnek, két országot, de ő marad a “cionista entitás” területén, ha lehet.

Az izraeli adórendszer összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, kiszámíthatóbb és betarthatóbb, mint a magyar. Két évtizeden át magam csináltam a cégem könyvelését, és pár év után az éves adóbevallást is. Logikus, áttekinthető, nem söralátét, de nem is összehajtogatott futballpálya. Egyszer volt adó-ellenőrzésem, ami kb. fél órái tartott, és kaptam egy papírt, hogy “nagyon rendezett”.  Ezek után Magyarországon sírógörcsöt kaptam az APEH-ban, amikor egyik pulttól a másikig küldözgettek, és bár magyar az anyanyelvem,  nem értettem, hogy mit akarnak tőlem. Végül feladtam, és szakembernek adtam át az egészet, mert az idegeim értékesebbek annál, mintsem az adóhivatalban tépázzam őket.

Az izraeli iskolarendszer (12 év) elvileg ingyenes, de azért hol erre, hol arra kell pénz (kirándulások, osztály-rendezvények, stb.) a könyveken, táskákon, ma már számítógépeken kívül. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sokféle iskola van, ebben is megszűnt a hajdani egalizmus. Az én gyerekeim a gimnáziumi 6 osztályt kibucban töltötték, ahol 22 fős osztályokban tanultak, és az osztályfőnökön kívül volt egy “gondozó”-juk is, akihez bármiféle problémával fordulhattak. Viszont minden nap egy órát dolgozniuk is kellett – a koruknak és a képességeiknek megfelelő, de közösségi munkát, például szortírozni a kimosott ruhát a mosodában, ételt kiadni az étteremben, stb. Érettségi után külföldi osztálykirándulás, amit a saját munkájuk ellenértékeként kaptak.

Elvileg, minden izraeli állampolgár katonaköteles. A lányok is. Ez alól az arabok fel vannak mentve, mivel a arab-izraeli konfliktus miatt senki nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy saját nemzetisével szemben kell harcoljon. Önkéntesek ezzel együtt vannak, harci alakulatoknál beduik, drúzik, cserkeszek is. A lányok kevesebb ideig szolgálnak, de ha harci alakulathoz kérik magukat, akkor az előrelépésüknek megfelelően maradnak. A sorköteleseken kívül, természetesen, vannak hivatásos katonák is. Nők is. Az ortodox vallásos lányok, ha még nem mentek férjhez, akkor általában polgári szolgálatot teljesítenek. Valójában, a tendencia az, hogy maradjon a kötelező katonai szolgálat, sőt terjedjen ki valóban mindenkire, de az Izraeli Véderő csak a modern hadviseléshez szükséges  részt foglalkoztassa, a többiek polgári szolgálatot teljesítsenek (kórházakban, iskolákban, nehéz sorsú családoknak segítsenek).

Az “átlag-izraeli” leérettségizik, katona 2-3 évig, majd elmegy világot látni. Saját pénzéből, úgy, hogy itt-ott dolgozik, valamilyen alkalmi munkát vállal, majd utazik tovább. Minimum fél év, de van akinek 1-2 év kell ahhoz, hogy eldöntse, hogy mi akar lenni… mert a továbbtanulás szintén egy izraeli mánia, bár cseppet sem olcsó, mert az egyetemeken tandíj van, és egy huszonnégy-huszonöt éves ember már nem akar a szüleivel együtt lakni, tehát lakást is bérel, legfeljebb a barátaival közösen. Vagyis, az egyetem mellett még dolgozik is, hogy ezt a pénzt előteremtse. Ha nem jut be  a választott szakmában az egyetemre, akkor megy külföldre tanulni – Magyarországon is tanulnak fizetős diákként. A diploma utáni gyakorlatot is sokszor külföldön végzik – minél többet megismerni alapon. Ehhez képest, amikor családot alapítanak, akkor a legtöbb esetben hazajönnek, mert a gyerekeiket azért ebben a levantin őrületben szeretnék felnevelni.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.