Iskolapénz

Ma délelőtt manuális munka közben rádiót hallgattam. Az mr1 Napközben másorában az iskolapénz volt a téma. Arról beszéltek, hogy a szülők mennyit  kell fizessenek az ingyenes közoktatás zavartalan működése érdekében – van ahol a WC-papírt is a szülők veszik, másutt a festést végzik a szülők társadalmi munkában.

Az esélyegyenlőség elvét rombolja ha a tehetősebb szülőknek gondot nem jelentő kiadások közösségi nyomásként hárulnak azokra is, akiknek ez cseppet sem jelentéktelen problémát okoz. A lehetséges megoldások között szerepelt a tehetősebb szülőktől való többlet-bevétellel pótolni a szegényebbek okozta hiányt,  a pályázati “koldulás” vagy szponzorok felkutatása, csak az a legegyszerűbb és legkövetkezetesebb dolog nem, ahogy egyébként az ember általában pénzhez jut – a munka!  Vagyis az, amit az én gyerekeim anno csináltak, ha pénzre volt szükségük: dolgoztak egy keveset.

A kibucban, ahol 12 éves koruktól tanultak, minden gyerek köteles volt napi egy órát dolgozni – mindig a korukhoz és képességeikhez mért munkát végeztek, amiért fizettséget kaptak. Nem a kezükbe adták a pénzt, hanem ebből fedezték az osztálykirándulást. Érettségi után Görögországban voltak – azon a pénzen, amiért maguk dolgoztak, és ezt mindegyikőjük meglehetősen büszkén emlegette. Valószínűleg lettek volna olyan szülők, akik könnyedén kifizették volna a gyerekük kirándulását, de az attól kevébé lett volna értékes a gyerek számára, ráadásul ezzel a módszerrel elkerülték azt, hogy az osztályban külön kasztja legyen a gazdag vagy a szegény szülők gyerekeinek.

Az osztálytermüket sem a szülők festették ki, igaz, a munkában, önkéntes alapon szülők is részt vehettek, de alapvetően a gyerekek maguk végezték a munka javát – szakszerű irányítással. Az iskola, abban az értelemben, hogy az életre készít fel, meg kellene tanítsa a gyerekeknek, hogy a pénz nem terem a papa-mama bukszájában, azért dolgozni kell! Lehet fagyizni, kirándulni – azon a pénzen, amit munkával szereztünk!

A kibucban arra is odafigyeltek, hogy milyen munkát adnak a gyerekeknek. A munka nem csak a koruknak megfelelő, hanem lehetőleg olyan is legyen, aminek “van látszatja” – növényápolás, kisállat-etetés kezdetben, vagy a mosodában a tiszta ruha hajtogatása, a fakkokba rakása. Kiskamaszok segítettek az óvodában, bölcsödében. Csak  később, tizenhat-tizenhét évesen végeztek mechanikus-sablonos munkát, mint a közös konyhában való gépi mosogatás, vagy a tehenészetben a terményadagoló kezelése, és akkor is volt olyan, ami külön élvezetet jelentet, mint például a traktor-vezetés 16 évesen! Persze kellő felkészítés, és vizsga után, de nem volt olyan gyerek, aki ne akart volna traktort vezetni, ha elérte a kort.

A városi iskolákban egy kicsit kreativabbak kellett lenniük a tanároknak ahhoz, hogy a munkára nevelés adekvát módjait megtalálják minden növendékük számára, de lehetetlen nincs, csak tehetetlen – ez a hozzáállás.

Az én gyerekeim – és ők nem számítottak kivételnek ebben a tekintetben – otthon is rendszeresen végeztek háztartási munkát. A fiam is mosogatott nyolc évesen, később egyszerűbb ételeket egyedül is meg tudott csinálni, és nem egyszer leptek meg azzal, hogy felmosták a padlót, mert tudták, hogy este fáradtan érkezem haza… Tudták, hogy keményen dolgozom a megélhetésünkért, és az lett volna abnormális, ha nekik semmit nem kell csinálniuk ahhoz, hogy otthon rend és tisztaság legyen. Péntek koradélután együtt mentünk a piacra bevásárolni az egész hétre való zöldséget-gyümölcsöt, és közben megbeszéltük azt, ami éppen foglalkoztatta őket.

Nem véletlen, hogy az izraeli fiatalok, miután befejezik a katonai szolgálatot, saját erejükből teremtik meg világjáró kirándulásuk anyagi feltételeit, mielőtt egyetemre mennének. A kemény katonai szolgálat után a szabadság nem valami felelőtlen örömködés, hanem egy újabb képességfejlesztő túra – a világot és önmagukat is jobban megismerik.  Aztán jön az egyetem, a szülőktől független, önálló élet valamilyen albérletben, barátokkal, barátnőkkel, és újra munka a megélhetésért, a tandíjért… A környezetemben nem volt egyetlen gyerek sem, aki főfoglalkozású egyetemistaként ne dolgozott volna.  Egyik sem sajnáltatta magát, “szomorú sorsáért”, sokkal inkább az volt a téma, hogy ki milyen ügyesen talál munkát, és mi mindent csinál a munka és a tanuláson felül.

Az a gyerek, akit  kiskorától  következetesen munkára nevelnek, az nem a segélyekért áll majd sorba, hanem a föld alól is előteremti a magának való munkát. Ha nincs, akkor kitalálja magának a legmegfelelőbbet! Nem lesz másoktól függő munkavállaló, aki megelégszik a minimálbérrel, és ha az sincs,  a segéllyel, aki karját széttárva másoktól várja élete megoldását, hanem beteljesíti a saját vágyait – megteremti önnön boldogsága legfőbb esélyét!

Érdemes elolvasni egy magyar példát is az iskolapénz témára: Orosz Lajos: Csiribu-Csiribá – Az iskolapénz, a vállalkozási rendszer bevezetése és hatása egy általános iskolában

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.