Jad Hanna emlékére

Megrendítően gyönyörű kiállítást rendezett László Gergely az Ernst Múzeumban.

A dokumentarista és a művész együttes munkája: miközben egy információözönt zúdít ránk, alapjában az érzelmeinken keresztül ragad meg. Ez a kiállítás nem a kibucokról, hanem egyetlen, meglehetősen egyedi kibucról szól, amelyhez több közünk van, mint ahogy első pillanatban gondolnánk.

Jad Hanna kibucot,  hivatalosan 1950 április 10-én alapították Holokauszt túlélt, magyar zsidó fiatalok, ezért Szenes Hanna költőnő emlékére nevezték el.

A függetlenségi háborúban kialakult tűzszüneti vonal mentén, Tulkarem városához közel jelölték ki a kibuc területét. Mint szélsőségesen baloldali közösség, Izralben úgy híresült el, mint az egyetlen kommunista kibuc. Az itt felnőtt  Karmit Gai újságírónő 1992-ban önéletrajzi könyvében írt megrendítő őszinteséggel az Izraelben ideológiailag elszigetelődött és ennek következtében minden állami támogatástól is elesett közösségről.

László Gergely nagymamájának húga is az alapító tagok közt volt, és a rokonlátogatásokból fejlődött a projekt előbb dokumentációvá, majd önálló művészi alkotássá. László Gergely a kibuc “hőskorát” már csak fényképekből és a még élő tagok elbeszéléseiből ismerhette meg, viszont személyes élményként élte meg a radikális átalakulást – a kibuc “privatizációját”.  Ez a kettősség mindvégig érezhető a kiállításon, de, szerintem, nem valami lelombozó nosztalgiázás formájában,  és ez nagy erénye ennek a komplex alkotásnak.

Talán azért sikerül megtartani a kényes egyensúlyt, mert a Jad Hanna kibuc legfontosabb ünnepe, a Purim köré csoportosul a játék. Ezzel egy olyan hagyományt folytat László Gergely, amelyet maguk a kibucnyikok is a maguk képükre formáltak, miután az eredeti történetet megfosztották vallási sallangjaitól – vagyis a Purim-játékok egymásra rétegződve, ugyanakkor mindig módosulva szerves elemei az emlékezésnek, most is, a kibuc halálán túl is.

Idén ünnepelték Izraelben a kibuc, mint településforma 100. születésnapját.  Kezdetektől sokféle kibuc volt, majd azok, az idők során, különbözőképpen változtak. Ennek a szerves fejlődésnek vannak nagyon pozitiv vonásai is – Jad Hanna, ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy nem az. Lehet, hogy az eredeti,  kommunista ideológiához való értelmetlen ragaszkodás vitte csődbe ezt a kibucot, amely a környező világgal  egyre nagyobb konfliktusba került – az alapítók  önfeladó, a  közösségért minden áldozatra képes életformája egyre kevésbé volt elfogadható a gyerekek és unokák nemzedékének. A gazdasági összeomlást követő privatizáció fintora nem csak az, hogy a visszatelepülő unoka kerítést emel a közösből csak az övé lett kertje körül, hanem az is, hogy a 2005-ös elszakadás hadművelet földönfutóvá vált telepesei találtak itt otthonra.

Mindezzel együtt a kiállítás nem “síremléke” még a Jad Hanna kibucból közösségi faluvá alapult településnek sem – a “játék” folytatódik.

A kollektív ember – olyan kiállítás, amit mindenkinek meg kellene néznie, legalább egyszer rászánva 2-3 órát, és nem azért, hogy közelebb kerüljön Izraelhez, vagy a kibucokat megszeresse – furcsamód, ennek a kiállításnak erős áthallása van a mai, magyar sorskérdésekre vonatkozóan is. Az Ernst Múzeum befogadta ezt a kiállítást, de nem ismerte fel, hogy milyen fontos lenne eljuttatni a létezés hírét, minél több emberhez – és ez nagyon nagy hiba. Magam is, mint olvasó és író ember, majd egy hónappal a kiállítás megnyitása után értesültem róla, az N6N7 fesztivál műsorfüzetéből.

A kiállítás megtekinthető a hónap végéig: Ernst Múzeum, 1065 Budapest, Nagymező u.8.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.