Kritika és tanulság

Tisztelet a zászlónak!

Tisztelet a zászlónak! – Tóth Anikó fotója

Miután leírtam a tapasztalataimat és besöpörtem az “elismerést”, meg a harmadik személyen keresztüli fenyegetést, nézzük melyek a tanulságok:

– Minden kritika ellenére – mondta a budapesti szervező, többen jelentkeztek a Sar-El programra, mint a cikk előtt… Nos, én úgy gondolom, hogy nem biztos, hogy a cikk ellenére… A homályosan derengő mesénél mindig jobb a részletes, nem csak a pozitívumokat hangsúlyozó információ. Senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy Izraelbe menjen önkéntes munkára! De nem árt, ha tudja, hogy ez mivel jár.

– Nem hiszem, hogy jobb katona vagy jobb önkéntes munkás lesz az, aki lepusztult környezetben tölti az időt.

Ahogy a zsidó anya nem akarja, hogy a gyereke éhezzen, úgy azt sem, hogy a jobbá tehető körülményeket ne tegyék jobbá, csak mert egy katonának, vagy önkéntesnek “nem illik kényeskedni”. Ahogy egy irattárat ki lehet vakarni a kupiból, úgy a Beit Oded is lehet sokkal jobb hely, ha a vezetője ezt fontosnak tartja. Nem pénz kérdése, hanem szervezésé.

Illő lenne, nemzetközi, önkéntes összefogással kívánatos hellyé alakítani a Beit Odedet! Van hely bőven felnőtt ágyaknak is, ésszerű szobarendet is ki lehet alakítani, van ott egy remek tető, ahová ki lehetne menni, a WiFi sem a világ vége luxus egy ilyen helyen… Szívesen megtervezem a teljes átalakítást, és meg is szervezem, ha felkérnek – ilyen önkéntes munkára bármikor hajlandó vagyok.

Mondjuk, a durcás, kopasz úr helyett is, egy jó ízlésű Yiddishe Mame sokat lendíthetne a helyzeten…

Szerintem, egyáltalán nem mindegy, hogy az önkéntesek, akik megfordulnak ebben a házban, milyen véleménnyel távoznak, és nem szeretném, ha csak cionizmustól elpárásodott tekintettel látnák ezt a helyet elfogadhatónak.

De ennél is fontosabb, hogy a fiatal katonák milyen környezetben töltik el napjaikat, milyen mintát látnak, mit tartanak majd elfogadhatónak vagy nem a későbbi életükben. Nem kéne a lécet ennyire alacsonyra rakni…

Mindenesetre, megkértem egy valakit a januári csoportból, hogy nézze meg a Beit Oded bejárati ajtaját – van-e már kilincs? Legyünk optimisták, hogy azt fogja ide írni megjegyzésbe, hogy igen!

– A program izraeli vezetőinek érdemes lenne átgondolni, hogy milyen Izrael-képet akarnak átadni az óvodából már mindenképp kinőtt felnőtt idegeneknek. Legyenek azok zsidók, vagy eszkimószik, többet érdemelnek annál, mintsem, hogy az ország térképét vakon tapogassák, vagy az izraeli innováció csúcsaként megízleljék a Bambát. Lehet, hogy ez valamikor elégséges színvonal volt, lehet, hogy vannak olyan katonalányok akik ezt olyan bűbájosan adják elő, hogy a hallgatóságnak nem tűnik fel az információ tartalom-szegénysége, de az országhoz az lenne méltó, ha a délutáni programok valóban bemutatnák az országot.

Ha ehhez önkéntes munkások hada kell, hogy megváltozzon, ne legyenek restek meghirdetni a programot! Meggyőződésem, hogy filmesek és pedagógusok, történészek és művészek tucatjai ajánlanák fel tehetségüket és idejüket arra, hogy az általuk oly annyira szeretett országot hitelesen mutassák be.  Ha munka után a csoport saját anyanyelvén feliratozott videókat nézegethetne,  akkor lenne igazán értelme a katonalányokkal való aktív kapcsolatnak, mert akkor lennének kérdések!

A katonalányokat meg kell tanítani kérdezni, ahelyett, hogy információ-morzsákat szórjanak értelmes felnőttek elé. Miután a munka után megnéztek néhány dokumentumfilmet, nem azt kell kérdezni, hogy mit láttak, mert az a dedó, hanem kialakítani a személyes kontaktust. Ehhez, valóban az a legjobb módszer, amit a csoportunk pedagógus tagjai említettek: a lányok elmondhatnák, hogy kik ők, honnan jöttek, mit csináltak a seregben eddig, mik a terveik a jövőre nézve, és akkor már könnyebb megkérdezni az öreg katonát az önkéntesek soraiban, hogy ő mit csinált a magyar seregben, vagy a többieket, hogy miért szeretnek Izraelbe járni?

– A programban résztvevő magyaroknak úgy érdemes felkészülni, mintha a hegyekbe mennének túrázni – a hálózsáktól a vízforralóig, a gyógyszerektől a minden napra való tiszta fehérneműkig és ortopéd kellékekig a bakancsba – akkor a meleg víznek is örülni fognak. Mert tényleg, bizonyos körülmények között az ember már a meleg víznek is nagyon tud örülni.

A programban résztvevők budapesti találkozóján, a regisztráció után, ismerjék meg egymást: mindenki két percben elmondja, hogy ki ő, miért megy, hányadszor, milyen nyelven beszél, milyen ismerettel tudja gazdagítani a csoportot a három hét során. Ezek után válasszák meg a csoport képviselőjét. (Nem muszáj a rangidős férfinak lenni, mint ahogy a konyhai munkát sem csak női kezekre találták ki…) A három hét során viseljék el a csoportvezetőt, akár jó, akár nem, úgy, mint általában a választott vezetőket, viseljék el a mandátuma végéig, ne áskálódjanak, követelőzzenek, vitatkozzanak vele. Minél kisebb a széthúzás, annál eredményesebb lehet a csapatmunka, és könyörgöm, ne panaszkodjanak a magyarok már a sütire és a tv-re, mert az olyan snassz! Mosolyogjanak a melegvízre, és zehuze!

A budapesti programszervezők jó előre hirdessék meg ne csak az önkéntes munkát, hanem az odajutás repülőútját is, a három hétre szóló biztosítással együtt! Ez is csak szervezés kérdése! Az egyik légitársasággal előre állapodjon meg, a csoport létszámának megfelelő helyről, és a regisztráció órájára hívja oda a legkedvezőbb feltételeket adó biztosító-ügynököt – fél óra alatt 20 biztosítás, egy helyen, minden félnek előnyös üzlet. A programra regisztrált tag így pontosan fogja tudni, hogy mennyibe kerül neki ez az út, kivel utazik, mi a dolga, melyek a korlátozó tényezők.

Szükségtelen handabandázni a “jó buliról” – azt, tényleg csak utólag lehet elmondani, hogy jó, vagy rossz buli volt, ellenben, ha jól van előkészítve, megszervezve, akkor igen nagy esélye van annak, hogy mindenki annál jobbat kap, mint amit remélt, és feltétlenül jobb emlékkel távozik, mint a 2013. november 7-i csoport. Így legyen!

Én pedig folytatom azt a sorozatot, amelyet a Startra kész országról kezdtem, mielőtt önkéntesként dolgoztam Crifinben, mert abból kiderül, hogy Izrael nagyságát nem a  Beit Oded kulcslyukán keresztül lehet felfedezni…


A sorozat kezdete: ITT

Comments Closed

Hozzászólások (8)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Tóth Anikó szerint:

    Sokáig hallgattam, nem folytam bele abba a sárdobálásba, ami a „csoport” egyes tagjai és Éva között zajlott. Mára viszont úgy érzem, muszáj kiadni magamból, hogy az a három hét, amit együtt töltöttünk, emlékezetemben az őt megillető helyre kerüljön, oda, ahová való: egy fontos tapasztalat- és élményszerző emlékké váljon, ne legyen egy feldolgozatlan problémahalmaz.
    A 22 résztvevő sok helyről, különböző élettapasztalattal a hátuk mögött került ebbe a programba. Mi, akik először voltunk Sar-el programon, és egyesek, akik először voltak Izraelben is, nyilvánvalóan más és más céllal, elvárásokkal érkeztünk október 20-án, mint azok, akiknek sem a Beit Oded, sem az önkéntes munka, a laktanyai élet nem volt újdonság. Nekünk, akiknek nem voltak korábbi élményeink, akiknek nem volt összehasonlítási lehetőségük, könnyebb volt elfogadni azt, amivel szembe találtuk magunkat. Mondom ezt annak ellenére, hogy engem minden nap sokkoltak a WC-ben, a fürdőszobában található viszonyok, hogy nem tudtam úgy az ágyam mellé állni, hogy a fenekem ne érjen össze Éváéval vagy Katiéval, de attól is rosszul ébredtem, hogy minden reggel látnom kellett a szobában két szabadon maradt felső ágyon található és a három hét alatt csak növekvő rendetlenséget. Volt, ami ellen tenni tudtam, volt, amit kénytelen voltam három hétig eltűrni. Már most fontosnak tartom kijelenteni: nem a fizikai körülmények okozta sokkot (Beit Oded, Tzrifin), pláne nem az önkéntes munka tartalmát (az első hetet konyhai munkával töltöttem, még ez ellen se volt kifogásom, nem úgy, mint egyeseknek, akik kijelentették, hogy a zsíros edényeket nem akarják mosogatni, ami önkéntes munkáról lévén szó, megdöbbentő volt számomra, mert még az is benne volt a pakliban, hogy három hétig WC-t kell takarítani), még csak nem is a madrichák viselkedését nehéz feldolgoznom (rájuk én csak úgy tudtam nézni, mint a gyerekemre vagy az unokámra, fiatal lányokra, akik éppen csak elkezdték a felnőtt életüket).
    A csoportmozgás, csoportfejlődés közöttünk odáig fajult, hogy Magdi 17 főről ír, akik állítólag jól érezték együtt magukat. Kedves Magdi! Jól számoltál? Jól érezhette magát Mirjam, aki minden nap megaláztatásnak volt kitéve? Akivel – és ebből a szempontból mindegy is, hogy megérdemelte-e – úgy beszéltek egyesek, ahogyan én egy kutyával se beszélnék? És ez csak egy eset, lehetne még más példát is hozni, ami megdöbbentett, ami intő példa volt számomra, hogy hová juthatnak emberek, ha emberségük elvész, ha kivetkőznek önmagukból.
    Valóban az a megoldás, hogy emberi konfliktusokra a kiközösítés a válasz? Vigyázzatok a válasszal, mert az a reakció, amit tapasztaltam, maga a kezdődő fasizmus. Most csak Évát és a barátait, bennünket közösítettetek ki, de vajon ha eszközeitek lettek volna, a retorzió meddig terjedne? Miért kellett szegény Advát úgy kezelni, hogy a vége sírás, mélységes fájdalom, esetleg egy életre szóló fájdalmas emlék legyen? Miért nem lehetett emberi módon, a normális emberek között használatos eszközökkel a problémát kezelni? Miért kellett azt a levelet megírni neki, és a Facebookon elküldeni, nem úgy viselkedni, hogy erre a levélre ne kerüljön sor? Advát most mindenki sajnálja. De a három hét alatt csak fanyalgást kaptak azok a programok, amiket az esti aktiviti alatt ő vezényelt le. Bugyutának voltak minősítve, többször a háta mögött lett megsértve gyenge értelmi képességeire való utalással, és a gyenge angolja miatt – ami egyébként viszonyítás kérdése, hisz aki egyáltalán nem beszél angolul, ahhoz képest Adva nagyon is ügyes volt, különösen, ha mérlegeljük, hogy ő még csak 19 éves, közöttünk pedig azok, akik egy idegen nyelven se beszélnek, legkevesebb háromszor annyi idősek – is csak kritizálva volt.
    Dashinak a teljes lenézése, emberszámba nem vétele süt ki még most is azokból a szavakból, hogy a fenekénél csak az egója nagyobb. Ő volt az, aki a program katonai részéért felelős volt (amennyire meg tudtam ítélni a közöttük lévő felelősségi, munkamegosztási viszonyokat): a zászlófelvonásért, az előírásos öltözködésért, stb. Azok, akik kifogásolták a viselkedését, akik tiszteletlenséggel vádolják, jó lenne, ha magukba néznének: megtettek-e mindent azért, hogy ez a lány, ezek a lányok jól végezzék a munkájukat. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is azok között voltam, akik elkéstek az első zászlófelvonásról. A tanulságot azonban levontam, és ettől kezdve fokozottan ügyeltem arra, hogy ilyen ne forduljon elő ismét, ügyeltem az öltözködésemre, viseltem a nem kényelmes bakancsot, ameddig kellett, a meleg inget, stb. Egyeseknél ezt a „tanuljunk a saját hibáinkból, és ne kövessük el újra ugyanazokat” magatartást nem igen tapasztaltam, de különösen hiányoltam azt, hogy magunkkal szemben is legalább olyan kritikusak legyünk, mint a két madrichával szemben.)
    A konfliktusra nem az a helyes reakció, hogy minden együttműködést megszüntetünk a lányokkal – ezt olvastam az egyik hozzászólásban. Az állítás ráadásul nem is igaz. Az illető talán nem emlékszik arra, hogy az utolsó napokhoz közeledve hányan kérték a madrichák közreműködését azért, hogy a Beit Odedben maradhassanak vasárnap, hétfőn, sőt kedden is, ameddig csak szükségük van rá, és ezek a lányok minden további nélkül közreműködtek az érdekükben. Jó lenne a tények talaján állni ebben a vonatkozásban is, és az emlékezetet frissen tartani.
    Számomra a katonaság a bajtársiasság legfontosabb terepe. Katonacsaládban nőttem fel, sokáig dolgoztam is a magyar hadseregben. Azt láttam, hogy összezárva, az egymásra utaltság fokozottan jelentkezik. Megmutatkozik, hogy kire lehet és miben számítani, és ki az, aki a közösből csak kivesz, de a másik érdekeit egy kicsit sem képes cselekedeteiben figyelembe venni.
    Megdöbbentő volt számomra, amit az étkezéseknél tapasztaltam. Miközben már a felkészítésen elhangzott, hogy egy kemény tojás jár a reggelihez-vacsorához, a sor elején, amikor a tál még tele volt, kettesével, hármasával vitték egyesek, aminek egyenes következménye volt, hogy a sor végén állóknak már nem jutott. A sor folytatódott a kirándulások alkalmával összekészített ételekkel. Így fordulhatott elő, hogy a Beit Odedben lévő hűtőszekrény tele volt étellel, miközben egyesek, akik nem voltak elég élelmesek, csak néhány almával kellett beérjék ebédre. Délutánonként a klubban elhelyezett süteményekkel is ez volt a helyzet, farkastörvények uralkodtak, aki későbben érkezett, már csak a földön lévő morzsákat találta.
    A Beit Odedben megrökönyödve láttam, hogy egyesek a konyhai hűtőszekrényt úgy kezelik, mint a sajátjukat, és minden engedély, kérés, felhatalmazás nélkül kiveszik azt, amire szükségük van. Talán ennek volt a következménye, hogy amikor ott se jutott reggeli, és a kopasz főnöktől udvariasan kértem, annyira megdöbbentett a válasza. Az mondta, hogy menjek ki a boltba, és vegyek magamnak. Rövid vitánk lényege: azt mondtam, hogy ez nem fair. A szerződés úgy szólt – mondtam -, hogy én önkéntes munkát végzek, ennek fejében kapok szállást és étkezést. Én az önkéntes munkát elvégeztem, de étel nem jutott. Mire ő azt válaszolta, hogy nem kell Izraelbe jönni. Biztosítottam, hogy ez többé nem fog előfordulni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az incidenst megbánta, elnézést kért, sőt – talán jelezve jó szándékát – még a saját telefonjáról internet-hozzáférést is biztosított számomra.)
    Ez alatt a három hét alatt három kilót fogytam. Nem baj, hisz nem hízókúrára, hanem önkéntes munkára érkeztem: Tudtam, hogy a három hét véget ér, utána semmit se kell megtagadnom magamtól, amit nem akarok megtagadni. De számomra emberségből, bajtársiasságból a csoport sok tagja megbukott. (Az első napok egyikén eltűnt a fürdőszobából a tusfürdőm. Egy hétig senki sem kérdezte meg, hogy hogyan tudok mosakodni.) Nehezen, de rájöttem, hogy ha nem akarom, hogy hülyének nézzenek, a saját érdekeimet nekem kell érvényesíteni, onnantól kezdve méltányosságra nem számíthatott tőlem se senki. Ezért volt a konfliktus a szárítókötéllel, amikor azt mondtam, hogy ami az enyém, azt más ne használja, különösen ne, amikor nekem van rá szükségem. Akkor egy kicsit szégyelltem magam, mert úgy éreztem, a viselkedésemmel én is besározódtam, én is arra a szintre kerültem, ami tőlem annyira idegen, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, csak ilyen kicsinyes aprósággal tudtam kompenzálni.
    Végezetül: Éva cikksorozatát kiválónak tartom, már csak azért is, mert közös élményeken, közös beszélgetéseken alapszik, ügyesen felhasználta azok véleményét, akik megtisztelték őt azzal, hogy megosztották vele tapasztalataikat. Remélem, írásának lényege nem pusztába kiáltott szó marad, hanem eredménye is lesz: azok, akik a programot szervezik, megszívlelik tanácsait. De a legfontosabb az lenne, hogy azok, akik a jövőben tervezik, hogy ismét részt vesznek ilyen programon, a bajtársiasságon, a másik ember tiszteletén és nem lenézésén, lekezelésén gondolkodnának, és így is tennének. Mert most térek vissza hozzászólásom elejére: a körülmények – bármennyire is idegenek voltak tőlem, bármennyire is szokatlanok voltak – elviselhetőek. Az emberi kapcsolatok viszont mély nyomot hagynak bennem, ezeket a legnehezebb feldolgozni. Ez a hozzászólás talán hozzásegít ehhez…

  2. Bihari Katalin szerint:

    Amikor eldöntöttem, hogy a férjemmel együtt jelentkezünk önkéntes munkára az izraeli hadseregbe, tudtam, hogy katonai körülmények közé kerülök.
    30 évig tanítottam civil tanárként a katonai felsőoktatásban. Tudtam, hogy mit jelent a katonai fegyelem. Ezért nem okozott gondot az egyenruhát előírás szerint viselnem, pontosan megjelenni a katonai foglalkozásokon, hallgatni a nagyon unalmas esti activitiken. Ezzel nem mindenki volt így. Nekem furcsa volt, hogy a zászlófelvonásokon nehezen álltak csoporttársaim sorba és oszlopba, az esti foglalkozásokon egymás között beszélgettek, ahelyett, hogy a végén mondták volna el hangosan a mondanivalójukat.
    Az első héten egy olyan munkahelyre osztottak be, ahol nem tudtak érdemleges munkát adni. Munkavezetőnk egy aranyos, jószándékú ember volt, aki igyekezett gondoskodni rólunk. Kávé, süti bőven volt. Kitakarítottunk, csavarokat, szögeket pakoltunk. A második héten gondoltam egyet és elmentem a raktárba dolgozni. Ott bőven volt munka. Én élveztem. Adriennel és Verával például nagyszerűen tudtam dolgozni, de bárkivel kerültem párba ugyanígy éreztem. Az utolsó nap bementem az irodába dolgozni, ahol majd kifolyt a szemem az iratok rendezése közben. De a végén jó volt látni a rendben sorakozó dossziékat, ami társaim munkáját dicsérte.
    Madricháink valóban nem voltak a helyzet magaslatán. Anikó úgy nézett rájuk, mint a gyerekeire, én úgy mint a tanítványaimra. Lehet, hogy nem készítették őket fel rendesen, lehet, hogy soha nem lesznek képesek ilyen feladatot ellátni. Ennek ellenére nem érdemelték meg, hogy a magatartásunkkal bántsuk őket. Segítenünk kellett volna. Kéréseinknek igyekeztek eleget tenni. (Sütemény, WC papír, leszakadt WC ajtó megjavíttatása, a zászlófelvonáson a csoport előtt állva mutattak példát.) Taníthatóak voltak.
    Anikó a hozzászólásában a csoporton belüli konfliktusokról írt alapos elemzést. A magára hagyott, vezető nélküli embercsoport csoportfejlődéséről nagyszerű regények keletkeztek. Sőt a kutatások tárgya is. Nem véletlen.) Megismételni nem akarom. A három hét legnagyobb tanulsága a magyar csoport viselkedése volt. Anikó a már említett elemzésében szinte mindent leírt a csoporton belüli konfliktusokról, a csoport „önfejlődéséről”. Annyit tennék hozzá, hogy a legmélyebb „törésvonal” a régiek és az újak között keletkezett. Sokat hallottam már az izraeli hadseregben végzett önkéntes munkáról volt főnököm elbeszéléseiből. Volt alkalmunk sokszor meghallhatni élményeit. Ezekből az derült ki, hogy jó buli, amire érdemes elmenni ismét és ismét. Úgy érzékeltem, hogy a békétlenek a tapasztalt társaink közül kerültek ki. Volt összehasonlítási alapjuk.
    A keletkezett konfliktusokat lehetett volna kezelni. Esténként a klubban volt erre alkalom. Nem kerítettünk sort rá. Helyette csoportok egymás között békétlenkedtek, a végére volt akikkel már nem is beszéltek. (Még akkor sem, ha még a Beit Odedben ismét egy szobába kerültek.)
    Éva jól tette, hogy leírta a véleményét, tapasztalatait. Lehet vele egyetérteni vagy egyet nem érteni. Vitatkozzunk vele, ha kell a nyilvánosság előtt. Ne kis csoportokban beszélgessünk, írjunk leveleket a csoport nevében, kihagyva ismét csoporttagokat. Érdemes levonni a tanulságokat.
    Én természetesen ismét visszamegyek Izraelbe. Szeretem ezt az országot. Az is meglehet, hogy dolgozni is, ha egészségem engedi.

  3. hayal szerint:

    Már egyszer leírtam, hogy a vitában nem kívánok részt venni. Nagyon sajnálom, hogy néhány régi ismerősömnek ilyen lelki traumát okoztam. A program tudomásom szerint izraeli program, és így a feltételeket és a körülményeket is ott szabályozzák.

    • ema szerint:

      Azt láttuk, hogy vitatkozni nem vagy hajlandó, csak kinyilatkoztatni dolgokat, hisztérikusan reagálni, ahelyett, hogy értelmes ember módján megvitatnánk azt, ami gond.
      Pár perce olvastam egy levelet, amitől leginkább hányni volt kedvem – 12 szende szűz-lélek, akiket mindenki csak bántott, pedig ők mindig olyan lelkesen mennek Izraelbe… Ne aggódjatok, nem fogják leállítani a Sar-Elt, azért mert Ildikónak túl széles a látóköre a hidegvízhez…

    • Tóth Anikó szerint:

      Ha nem derült volna ki világosan: nem a körülmények, a feltételek okozták a legnagyobb traumát, hanem az emberek. Az az intoleráns,a másikkal nem törődő, a másik embert lenéző, lekezelő, kiközösítő magatartás, amely a konfliktusokat nem megbeszélte, hanem a másik háta mögött kibeszélte, az a magatartás, amely oly mélyen megsértette Advát, majd egy levélben fejezte ki sajnálkozását, az a magatartás, amely nem törődött azzal, hogy a sorban hátrább állóknak – közöttük a katonáknak – jut-e egyáltalán étel, az a magatartás, amely válogatott az önkéntes munkák között, kijelentve, hogy a zsíros ételek mosogatását nem hajlandó elvégezni, stb. A hozzászólásokat olvasva ez nem a mi társaságunkra volt egyedül jellemző, ilymódon Panni hozzászólása – miszerint egyedi problémák voltak a mieink – megkérdőjeleződött. Fontos következtetés: nagyon-nagyon hiányzott egy olyan személy, akit a “veteránok” elfogadnak, hallgatnak rá, és aki kezelni tudta volna ezeket a problémákat. Egy ilyen informális vezető – a formális eszközökkel együtt – képes lett volna a konfliktusokat oldani. Régebben azt hittem, hogy te alkalmas lettél volna rá. Rá kellett döbbennem, hogy nem jól gondoltam.

  4. Norbi szerint:

    Kedves Éva, kíváncsian és figyelmesen olvastam végig a beszámolót. Tudom, hogy a sok tárgyilagos és a néhány érzelemmel fűtött tapasztalatot is hasznosítani fogom, fogjuk holnaptól. Legalábbis, aki akarja. Én igen, ezért köszönöm előre azokat, hiszen a “hivatalos” információk mellett minden tájékoztatás fontos adalék kezdő Saját-el-esnek. Ha február végén lesz hozzá érkezésem, kiegészítem sajátjaimmal. Üdvözlettel, Norbi

    • ema szerint:

      Őszintén kívánom, hogy érezzétek magatokat a lehető legjobban, és várom a beszámolót! Jó utat!