Lenni vagy nem lenni – európai…

Náray Tamás divattervező facebook-bejegyzése nagy vihart kavart. Egyszerű történet, nincs benne állásfoglalás csak döbbenet.

Mivel a szerző később levette a bejegyzését, a facebook oldalon volt aki megkérdezte, hogy miről szólt, amire én ezt válaszoltam:

“Miközben a barcelonai, iszlamista terror tombolt az utcán, egy szupermarket pénztára előtt elhangzott a csendes fenyegetés: rövidesen mi (muszlimok) diktáljuk, hogy kell viselkednetek. Na ez az, amit a politikai korrekt közbeszéd nem akar meghallani, inkább befogja a fülét és lerasszistázza azt, aki el mer mesélni egy igaz történetet. Ez nem a bal és jobboldalról szól, ez arról, hogy hajlandók vagyunk, mi európaiak, legyünk bármilyen vallásúak, megőrizni a kultúránkat, az évszázados eredményeinket egy jobb társadalomért, vagy felemeljük a kezünket a kulturálás agresszióval szemben és behódolunk.”

Náray, úgy tűnik, hogy nem vette jó néven az én interpretációmat: “A tortenet semmilyen szubjektiv velemenyt nem tartalmazott. Se ide, se oda. A konkretumok szerepeltek benne, erzelmi toltesek es allasfoglalas nelkul. Mindossze annyi allt meg a vegen, hogy a jelenettol foldbe gyokerezett a labam.”

Mire én is úgy éreztem, hogy magyarázattal szolgálok:

“Az írásához nem kellett semmilyen szubjektív vélemény – tökéletesen tükrözött egy helyzetet. Pontosan ezért volt akkora hatása, sokakra. Barcelonát kevéssé ismerem, mert csak néhány napot töltöttem ott tavaly de ahhoz elég volt, hogy belészeressek… Egy másik földközi-tengeri városban töltöttem felnőttkorom javát, ahol nincs ilyen felemelően szép építészet, a tenger nem találkozik a hegyekkel, de a mediterrán életérzés szabadsága ugyanúgy jelen van mint Barcelonában…

Amit Barcelona átélt a napokban, mi sok évtizede szenvedjük: felrobbanó autóbuszokkal, késelős merénylőkkel, kávéházak békés közönségét gépfegyverrel lekaszabolókkal és persze a gyalogosok közé hajtó autókkal… nekünk, tel-aviviaknak, ismerősek a képek, a hangok, a borzalom és a félelem… és mi is kimegyünk másnap az utcára, beülünk a kávéházakba és igyekszünk folytatni az életünket…

Miértünk nem szoktak dávidcsillagos lobogóssá válni a facebook-oldalak, Európában nem mondják egy izraeli terrortámadás után, hogy Veletek vagyunk, mi is izraeliek vagyunk a fájdalomban… Nem, mi vagyunk az “agresszorok”, a “palesztin nép elnyomói”, ezért “jogos” ha minket gyilkolnak, igaz?

Hát nem! Mi ugyanannak a háborúnak az elszenvedői vagyunk, amitől mostanság Európa is egyre többet szenved. Ugyanannak a kultúrák közti összecsapásnak a szintere Tel-Aviv, Párizs, London, Barcelona, Madrid, Berlin és sorolhatnám… Mi, izraeliek évtizedek óta mondjuk ezt, hiába. Ezért fáj különösen az, hogy újabb és újabb áldozatai vannak a süketségnek, vakságnak és a tudatlanságnak.

A pénztár előtt álló két nő viselkedése szimbolikus, sajnos. Nem általánosítok, nem tartok minden muszlim embert ellenségnek, nyitottságra, a másság tiszteletére neveltek, de tisztában vagyunk azzal, hogy őket hogyan nevelték, nekik mi az értékrendjük, a céljaik, és ők mennyire tisztelik a nyitottságot, a másságot? Vagy minduntalan földbe gyökerezik a lábunk, amikor ráeszmélünk, hogy a két kultúra elképzelése a világ rendjéről merőben különbözik, és nincs átjárás közöttünk, akárhány hidat is próbálunk építeni?”

A jelenségről nagyszerű cikket írt Gadó János egy éve, a nők molesztálásának kapcsán, ám a cikk különleges erénye, hogy mélyebb összefüggésekre mutat rá:

“A mai iszlám világnak és a mai nyugati világnak van egy közös pontjuk: ellenségképük centrumában a – hagyományos, 19. századi értelemben vett – erős Európa áll.

A nyugati ember a benne lakozó erőszakot akarja legyőzni; az iszlám fundamentalizmus úgyszintén a nyugati emberben lakozó erőszakot akarja legyőzni. Vajon közös az ellenségük? Nyilván nem: ez az egyiknek belső, a másiknak külső ellenség. – Én bűnös vagyok – mondja a 20. század történelmével hadakozó, lelkiismeretvizsgálatba belefeledkezett európai ember. Igen, te bűnös vagy – mondja az önvizsgálatot hírből sem ismerő, bűnbakkereső, sérelmi kultúrában szocializálódott moszlim. (…) A hagyományos hierarchikus társadalomszemlélet minden elemét igyekezett lerombolni az a tekintélyellenes lázadás, amely első ízben 1968-ban törte át a korlátokat. (…) Az eredmény kétségkívül egy sokkal élhetőbb világ: a mai nyugati világban élni alighanem milliók számára jobb, mint bármikor az elmúlt századokban. És ehhez nemcsak az anyagi bőség, hanem a toleráns kultúra is legalább annyiban hozzájárul. (…) Az iszlám világban viszont meghatározó erővel érvényesültek a fentiekkel ellenkező folyamatok. (…)

Ez a politikai iszlámizmus, melynek alapelve, hogy éppen a nyugat utánzása vezetett a kudarcokhoz és csak annak teljes elutasítása, az iszlámhoz való következetes visszatérés jelentheti a válságból a kiutat. Ennek a – lassan évszázados folyamatnak – első, látványos megnyilvánulása volt az iráni iszlám forradalom győzelme 1979-ben, majd betetőzése az Iszlám Állam felemelkedése, amely a legkövetkezetesebben megvalósítja a visszatérést az egyedül hitelesnek vélt őseredeti állapotba, a Mohamed próféta korabeli világba, büszke öntudattal fölvállalva annak ijesztő, barbár elmaradottságát.”

Gadó Jánosnak egy másik cikke további magyarázattal is szolgál arra nézve, hogy miért “harcképtelen” a nyugati társadalom és a belső megosztottság miképpen ad teret a szélsőségeseknek.

Náray Tamás írása nagyszerű lehetőség lett volna arra, hogy értelmes emberekhez méltón kibeszéljük a fenyegetettség különböző fokait, ám azzal, hogy a feltörő indulatok viharában törölte az eredeti bejegyzést, megint a két, egymással szembenálló tábor képzetét táplálta: van aki komoly veszélyt lát az európai muszlim népesség növekedésében, és vannak, akik lerasszistázzák őket a multikulti és az egyenlőség jelszavával, miközben az iszlamista terror nem válogat az áldozatokban.

Két-három évvel ezelőtt még azt is tagadni igyekeztek egyes politikusok és médiamunkások, hogy van iszlamista terror… azóta sokan meghaltak, megsebesültek ezért. A veszély tagadása ugyanis nem mentesít attól, hogy magunk is a terror áldozatai legyünk. Erre éppen a barcelonai polgármestnő viselkedése a jó példa: a tárt karokkal fogadott bevándorlók nem feltétlenül hálálják meg a feléjük nyújtott segítséget.

Az elmúlt napokban kiderült, hogy a gázolásos merényletnél sokkal nagyobb hatású rombolást terveztek a város leghíresebb Gaudi alkotása, a Sagrada Família ellen. A célpontok kiválasztása nem véletlen, ezt tudjuk 2001. szeptember 11-e óta – nem csupán arról van szó, hogy sok embert akarnak megölni, hanem arról is, hogy a nyugati kultúra számunkra fontos alkotásait akarják romba dönteni. Ezt, most, sikerült megakadályozni, de jogos a kérdés, hogy akkor valójában védtelenek vagyunk?

Aki ismeri a tel-avivi terror történetét, az tudja, hogy ha 100%-ban nem is, de igenis lehet védekezni az iszlamista terrorral szemben, de Európában még azzal kell kezdeni, hogy felismerjük a fenyegetettséget.

Azt mondják, hogy a családon belüli erőszak nem az első pofonnal kezdődik, hanem a verbális agresszióval. Nos, az iszlámista terror sem a gyilkosságokkal kezdődik, hanem az agymosással, aminek az első áldozatai maguk a muszlim fiatalok, akik ebben a kultúrális katyvaszban, amit ma Európa jelent számukra a szülői hagyományokkal szemben, nem találják a helyüket.

Őket erősítik azok az európai gyökerű fiatalok, akik szintén keresik önmagukat a tudásalapú, kiélezett, gazdasági versenyben – boldogan térnek át az iszlám hitre, amelyben csodás ígéreteket kapnak a kényelmes, örömteli világról – bár lehet, hogy az csak a túlvilágon jön el számukra…

Az élet semmibevétele és a halál dicsőítése az egyik lényegi különbség a két kultúra világa közt.

A nyugati értelmiségiek szerint az arab anyának ugyanúgy fáj a fia halála, aki öngyilkos merényletet követett el, mint az, aki ennek következtében elveszítette a sajátját… sajnálom Uraim és Hölgyeim, Önök tévednek! A muszlim anyát arra szocializálta a közössége, hogy örüljön, ha a fia sahid lesz! 

A videon elmagyarázza az anya, hogy annyira szereti a fiát, hogy neki a legjobbat akarja: az örök boldogságot, amit a túlvilágon nyer el, ha itt Allah dicsőségére gyilkolja a “kofrim”/hitetleneket.

Hogy nem minden muszlim gondolja ezt? Természetesen, sokan vannak, akik számára az élet értékesebb a “dicső halálnál”, és a nyugati szellemiség, mentalitás vonzóbb a családi hagyományoknál. Van akit név szerint is ismerünk, mert vállalták a kockázatot, hogy megmutatják magukat. De nem tudunk mit kezdeni az európai nagyvárosokban gettósodott és egyre fanatikusabbá, erőszakosabbá váló muszlim népességgel. A második, harmadik generációval, amely nem akar integrálódni, mert a nyugati kultúra számára nem érték, és mély meggyőződése, hogy az iszlám küldetése elfoglalni az egész Földet.

Az iszlám belső válsága, a korábbi elszigeteltséghez képest, a globalizáció eredményeképpen vált mindennél nyilvánvalóbbá. A Közel-Keleten, Afrikában ez véres pusztításban nyilvánul meg, hol az egyik, hol a másik (alapvetően a szunna és a sía küzdelme) csoport/ideológia kerekedik felül, de nincsenek “jó fiúk” és “rossz fiúk” ebben a harcban. A Nyugatnak nem szabadna fegyverrel támogatni egyikőjüket sem! 

Tévedés volt azt hinni, hogy az “arab tavasz” a demokrácia bölcsője, és most is tévedés lenne azt feltételezni, hogy az ISIS visszaszorítása elhozza a békét! Ahonnan a szunníta Iszlám Állam kiszorul, a gyenge szíriai hadsereg mellett iráni (siíta) csapatok, és a libanoni Hezballa terrorista szervezet harcosai foglalják el a terepet. Az mellékes szál, hogy az orosz hadsereg támogatásával történik mindez – Putyinnak is megvannak a maga muszlimjai és a birodalmi ábrándjai.

Az Európában élő muszlimoknak pedig el kell dönteniük, hogy hitük és kultúrájuk értékeinek megtartása miképpen integrálható, konfliktusok nélkül, a nyugati világba… ez nem lehetetlen dolog, a zsidók is megtették anno, évszázadokkal korábban és a kontinens hasznos polgárai lettek.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.