Lod_1985(3)
A Maon Olim nyolcadik emeletéről beláttam az egész városkát.
A Herzelről elnevezett főutca kétszer két sávot elválasztó zászlótartó oszlopai éppen üresen meredeztek – vallási ünnepkor nem szokás fellobogózni a várost.
Jobbra, a városháza, a bank és a szupermarket határolta teret fedett kolonád fogta össze – a leleményes építész így a fák jótékony hatásáról is lemondott.
Viszont az iskolaudvart mélyzöld levelű, dúslombú fák vették körül úgy, hogy még az épületet is majdnem eltakarták a szem elöl.
A gyerekeknek csak pár métert kellett menniük a lakástól az iskoláig. Ebédre hazamentek, aztán vissza, játszani a hatalmas udvarra.
A két-háromemeletes lakóházak alig különböztek a hasonlóan jellegtelen társaiktól, amelyeket a magyar lakótelepeken lehetett látni akkoriban. A tűző nap ellen az ablakok előtt elhúzható triszek, ha lehet, akkor még egy fokkal csúfították is a kockaházakat.
Mégis, fenntről, a nyolcadikról, a háztetőkön sorakozó napkollektorok látványa lenyűgözött. Két héttel később, száznál is kisebb szókincsemmel, ezekről írtam héberül, atyai jóbarátomnak, Bécsbe.
De ezen az első reggelen, Lodon ébredve, nem a háztetőket nézegettem, hanem arra gondoltam, hogy üres a hűtőszekrény – ennivalót kell venni.
Az úttest másik oldalán volt a szupermarket. Az a levegő, ami a nyolcadikon oly kellemesen simogató volt, a kapuban úgy pofáncsapott, mint a forrásban lévő viz gőze, ha hirtelen felkapja az ember a fedőt. Az üzletbe lépve viszont a légkondi jegyes lehelete fogadott, így, mire befejeztem a vásárlást kifejezetten fáztam.
A vásárlás nehezebb volt, mint gondoltam, mert a nyolcvanas évek derekán az élelmiszerek zacskóin csak héber megnevezés volt. Olcsó papirzacskókba csomagolva a cukor, a rízs, a liszt vagy a dara – az alef-bét ékes betűivel feliratozva. Csak a legszükségesebbet és amiről nagy valószínűséggel meg tudtam állapitani, hogy mi az – csak azt vettem meg, de a pénztárnál így is kellemetlen meglepetés ért – a zsebpénz, amit a repülőtéren kaptam, kétharmada elment a reggelire.