Maon Olim_1985(2)

A repülőgépről, akkoriban még lépcsőn lehetett leereszkedni. Ahogy kiléptem a légkondicionált térből, megcsapott az az édes, meleg illat, amelyet azóta sem felejtettem.

Majd két évtizeddel később, amikor átadták az új repülőteret, úgy éreztem, hogy kiraboltak: az utasterelő polipokkal, amelyek egyenesen a gépek kijáratára tapadnak, elvették tőlem a hazatérés-illatot, amit mindig tüdőreszívtam.

1985 április 10-én a bevándorlási procedúra a  leszállás után még jónéhány óráig tartott a repülőtéren. A végén kezembe nyomták az új igazolványát, a teudát olét, amellyel, lényegében teljes jogú állampolgárként kezdhettem meg az életet Izraelben. Ez feljogosított arra is, hogy öt hónapig államköltségen éljünk egy úgynevezett  Maon Olimban, héberül tanuljunk, és egy szerény ösztöndijat kapjunk a napi kiadásokra.

A megérkezés örömét lábrogyasztós fáradtságba fullasztotta a befogadási adminisztráció, de a friss levegőn visszatért belém az eredendő kíváncsiság, és az a megmagyarázhatatlan érzés is, hogy ez a hely, ahol most járok  először, zsigereimben ismerős.

Éjszakai pára borította a tájat, mire a szállásunk felé vettünk az utat.

A repülőtérhez közeli városka első házai jellegzetes arab lakóépületek voltak: kevés ablak az utca felé, a kiskapu körül magas fal takarta a hacert, a családi élet színterét.

A Földközi tenger partvidékének hagyománya volt a belső udvaros lakóház.  Amit a rómaiak átriumnak, a spanyolok pátiónak nevezték, az a szemita szóhasználatban hácer – évezredeken át híven szolgálta gazdáit, mígnem a nemzetközi silányság építészei ki nem írtották.

A városközpont már az utóbbi ideál szerint épült.

Kétszobás, szerényen berendezett lakás várt minket. Aprócska konyha és fürdőszoba, a nagyobbik szoba előtt méretes terasz. Ezen az éjszakán mindhárman a kisszoba keskeny ágyain aludtunk, a sokat használt, mégis hófehérre mosott állami ágyneműbe burkolva.

A szobákban ugyanolyan terazzo-padló volt, mint a konyhában, vagy a teraszon – szőnyeg és függöny nélküli puritanizmus. Egyelőre a csapból folyó víz volt az egyetlen melegség, de ennél többre nem is számítottam.

Később, amikor a gyerekek már elaludtak, bejártam a kapott birodalmat. Három pohár volt az asztalon, egy tálcán lefelé fordítva, mellettük egy palack narancslé-sűrítmény. Meg egy kis kártya, szépen formált héber-betűs felirattal, amit akkor még nem értettem:

ברוכים הבאים

“Áldás az érkezőkre”

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.