Micpe Ramon – מִצְפֵּה רָמוֹן‎‎

Városrehabilitáció Izraelben? Méghozzá egy, csupán 1956-ban alapított településen? Milyen érték lehet az, amit érdemes rehabilitálni, és nem egyszerűen eldózerolni a várost, vagy városrészt,  ami nem működik?

Miközben manapság, Magyarországon ( a trendhez képest pár évtizedes késéssel),  a kultúrális alapú városfejlesztést kapták fel, mint valami,  minden bajunktól megváltó gyógyírt, és Pécsett, az Európa Kultúrális Fővárosa évad kapcsán próbálnak vele varázsolni, Izraelben már a környezet természeti és humánerőforrásaiból kiinduló városrehabilitáció folyik – és nem is központi forrásból, hanem minden  egyéni kezdeményezésből virágzik!

Esténként Somlyódy Nóra az EKF-botrányról szóló  könyvét olvastam és bosszankodtam. Éppen akkor fejeztem be, amikor   tegnap este az izraeli közszolgálati tv-n kezdtek vetíteni egy riportot Micpe Ramonról.

Beer Seva és Eilat közt félúton, a Negev sivatag közepén, a Ramon kráter fölé emelkedő magaslaton épült egy város 1956-ban.

A világvége után balra, állami beruházásként építettek ide lakóházakat, hogy a zsidó állam megalakulását követően tömegével érkező bevándorlókat letelepítsék.

Ben Gurion álma volt a Negev meghódítása – cionista álom a pusztaság termővé tétele.

Állami pénz ömlött azokhoz az iparvállalatokhoz is, amelyek munkahelyeket ígértek az ittlakóknak. De sem a gyárak, sem a település maga nem nyújtott lehetőséget az előbbrejutáshoz, így, aki csak tehette menekült innen. A termelés globalizációjával az itteni alacsony életszinvonalat biztosító bérek is magasabbak lettek, mint a távol-keleti bérbedolgozás, így a gyárak, a korábbi, állami támogatások ellenére bezártak.

Egy sikeres, tel-avivi  táncos pár fedezte fel tíz  évvel ezelőtt az  üresen álló ipari csarnokokat,  és az egyikben megalapították a stúdiójukat – אדמה –  ” Talaj (anyaföld)

A táncospár volt annyira híres és nemzetközi sikerüket követően anyagilag elég stabil, hogy az itt megalapított iskolájukba egyre többen jöjjenek el. Ma már havi 800-1000 ember fordul meg itt, a hivatásos táncosokon kívül nagyon sokan, akik az aktiv pihenésnek a szellemi és fizikai megújulásnak ezt a módját választják.

Lassan mások is felfedezték ezt a természeti adottságaiban oly gazdag helyet.

Egy lakatosműhelybe költözött be az öt éve Franciországból alijázott Arno Rodrig vezette szálloda, amely étterme a híres francia Chez Eugene izraeli fiókja – Yair Feinberg a szakács, aki csak helybeli alapanyagokból dolgozik.

A bor is izraeli, és hamarosan a Golán fennsíkra sem kell menni érte, mert az Eran Raz telepítette szőlő a Ramon Kráterben biztosíthatja a hamisítatlan helyi ízt nem csak a Chez Eugene, hanem a többi szálloda asztalára is.

Menachem és Aviva, nyugdíj előtti évtizedében járó értelmiségi pár, akik szerettek biciklizni… Második karrierként, mindenüket egy bicikliző kirándulóknak kialakított szállodába fektették – szintén ipari park környezetben – és túrákat szerveznek a sivatagba.

A “régi fűszerek útja” negyed hangárjaiból kikoptak a futószalagos varrodák – helyi, természetes anyagok felhasználásával készülnek itt igényes, nagyrészt exportra menő cikkek.

Nem tudom, hogy azok az izraeliek, akik Micpe Ramonra települtek az utóbbi években, hallottak a Lassú város mozgalomról vagy sem, de az biztos, hogy megvalósítják. Minden különösebb felhajtás nélkül, saját erőből, a  hely és az élet minőségének szeretetéből.

Kezdetben a fantáziadús művészek, aztán a lelkes és tudatos bevándorló fiatalok, a mindenre elszánt középkorú kisvállalkozók, legvégül a nagybefektetők is megjelentek az Isrotel képében. Luxus-szálloda, spa – a dagadt buxájúaknak. Viszont 170 helyi családnak adnak megélhetést.

2006-tól  Flora Sosán, ma 55 éves polgármesternő vezeti az önkormányzatot.  Egy éves volt, amikor a szülei Marokkóból megérkeztek az országba. A várost korábban a férje vezette (nem túl eredményesen), és megválasztását sokan annak vélték, hogy bátyja, Amir Perec, akkor biztonsági miniszter volt. Mivel az önkormányzat komoly anyagi nehézségekkel küzdött megválasztása idején, még egy állami gazdasági ellenörző bizottságot is kirendeltek fölé, mígnem 2008-ra sikerült bebizonyítania, hogy nő létére képes sikerre vinni a települést.

Micpe Ramon ékes példája annak, hogy a kormányzatnak nem kell kitalálnia, hogy mit csináljanak az emberek, csak hagyni kell őket élni. Kísérletezni, kockáztatni, és ha számításaik kezdenek bejönni, akkor a bürokráciával nem gáncsolni a haladást.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.