Mire megy el a pénzünk?

Ezt a kérdést nem csak Izraelben tehetné fel egy ambiciózus politikus, de ilyen nyíltan és egyszerűen még itt sem tette fel egyik sem. Most Jáir Lapid jelmondatává vált.

Az  első politikai programbeszéde, a maga 24 percével példamutató – összefogott, következetes, határozott ívet ír le a motivációtól a teendők felsorolásáig. Tanulhatnának belőle a kezdő, még romlatlan magyar politikusok is…

Az alábbi, dőlt betűs szöveg, ha nem is szó szerinti fordítása a beszédnek, de igyekszik meglehetős pontossággal visszaadni az elmondottakat. Azokat a részeket hagytam ki, amelyek az izraeli közönségnek ugyan fontos utalások, de a magyar olvasónak nem sokat mondanak.

Nemrég még olyan jó életem volt, amit csak el lehet képzelni – egy héten egyszer elautóztam a neve-iláni stúdióba, ami fél órányira van a házamtól,  elegáns öltönyt húztam, és elbeszélgettem olyan emberekkel, akikkel amúgy is szívesen beszélgetnék. Mindezt jól megfizették és amit a péntek esti hírmagazinban elmondtam, annak a hatása volt a nézőkre, a döntésekre.

Amikor bejelentettem, hogy ezt a munkát felcserélem a politikussággal, akivel csak találkozom azt kérdezte: Minek ez Neked? A furcsa, hogy én pont az ellenkezőjét érzem – Miért nem tettem ezt korábban? Mert már nagyon régóta izgat egy kérdés:

Kié ez az ország? (של מי שייכת המדינה) Válaszoljatok erre a kérdésre, Magatokban, mert én ezért lettem politikus: ez az ország nem szűk érdekcsoportoké, nem olyan oligarcháké, akik engedményeket kapnak  széles társadalmi rétegek kárára, nem olyan politikai pártoké, akik a saját embereik érdekében kisajátítják a közjavakat, és ez az ország nem azoké a politikusoké sem, akik elfelejtették, mi az ő feladatuk. Ez az ország nem azoké a politikusoké, akik a parlamentet egy olyan klubbá alakították, amelyben mindenki a saját és baráti köre érdekében tesz-vesz, mert azt hiszik, hogy az ország az ő hűbérbirtokuk, pedig tévednek.

Ez az ország a miénk, akik adót fizetnek, akik miluimba mennek (éves katonai utószolgálat, a sorkatonai 3 év után, 49 éves korig, évente kb. egy hónap) , akik a gyerekeiket katonának küldik (Lapid itt utal azokra az ortodox zsidókra és az arabokra, akik nem teljesítenek katonai szolgálatot), akik megtartják a törvényeket – az izraeli középosztályhoz tartozik, ahhoz, amely keményen dolgozik, értékeket teremt, a legtöbbet adja az államnak, és a legkevesebbet kapja tőle. Akik végre elkezdik kérdezni, hogy hol a pénzünk? Kérdezzétek meg Ti is, mert én erre a kérdésre térek vissza újra és újra, mivel ez nem gazdasági probléma, hanem a társadalmi értékek nagy kérdése. Csak vigyázzatok, mert ha komolyan belegondoltok ebbe a dologba, akkor ez  nem fog nyugodtan hagyni Benneteket. Tudom, mert ez történt velem. Mert párosul azzal a félelemmel, hogy a gyerekeim egy napon azt mondják – megbuktál. Megbuktál, mert egy sokkal rosszabb országot hagysz ránk, mint amit Te kaptál a szüleidtől. Ezen nem változtat az, hogy a legkorszerűbb technológia veszi körül őket. Gyengébb oktatási rendszert, kevésbé jó egészségügyet kénytelenek elviselni, és nehezebb nekik otthont teremteni. Amíg Svédországban elég 30 havi fizetés egy lakás megvásárlásához, Angliában 71 havi fizetés, addig Izraelben 145 havi fizetés kell ehhez! És amíg ők a hadseregben szolgálnak, mások az ő számlájukra kapnak ingyen lakást! (utalás az állami lakásépítést gyakorlatilag kisajátító vallásos pártok szabta feltételrendszerekre, amelyek a nagycsaládos ortodoxoknak kedveznek) Végül, azt mondják nekünk, hogy megbuktunk…és ezt tudtam már jó régen. Akkor miért nem tettem ellene?

A válasz, ami valószínűleg a Tiétek is, hogy nincs mit csinálni – ezt a rendszert megváltoztatni nem lehet. Az izraeliek, mindegy, hogy mi történik, mindig visszatérnek ugyanazokhoz a pártokhoz, akikre már korábban is szavaztak. Ha én új pártot alapítok, akkor ugyanaz történik velem, mint ami annak idején az összes többi centralista párttal – “megeszik” őket. Vagyis, akkor hagyjuk, hogy ugyanaz a romlott politikai elit uralja az országot? Miféle élet ez? Én nem vagyok hajlandó erre! Én nem vagyok hajlandó feladni, mielőtt még elkezdeném a harcot!  Nem hiszem, hogy minden elveszett, ezért szeretném egy más szemszögből  vizsgálni a dolgot.

A beszéd egyharmada felvezetés, amely nagyon személyesen kezdődik – ez a héberre jellemző tegezéssel együtt az “egy hajóban evezünk” érzést erősíti, ugyanakkor a szöveg mögötti jelentés egyértelműen az, hogy “én nem meggazdagodni megyek a politikába, mert azt sokkal könnyebben megtettem már a médiában”. Lapid, és ebben hasonlít az apjára, Tomira, nem fél kimondani a dolgokat úgy, ahogy vannak: ezt az országot az a dolgozó középosztály tartja el, amely ugyanakkor a legkevesebbet kapja az államtól, amelynek a kötelességei sokkal többek, mint a jogai, és ez nincs rendjén! Politikai korrektség a szemétbe – ki kell mondani azt, amit egyébként is tudunk. Az érzelmi és az ész-érveket finoman adagolja, hiszen arra a pontra tapint, ami minden szülő gyengéje – a gyermekei véleménye, a gyerekei sorsa. Ugyanakkor egyszerű szavakkal érzékelteti azt, hogy miért tarthatatlan az állapot, amiben ma élünk. Egyértelműen meghatározza azt a társadalmi osztályt, amelyet meg akar szólítani, amelynek az érdekeit képviselni megy a politikába. (Magyarországon az LMP hatalmas tévedése az volt, hogy amikor a magyar politikában kialakult a két párt közti vákum, a baloldal gyengülése és a jobboldal erősödése közepette, egy a romló gazdasági helyzetben marginális zöld politikával nyomult, ahelyett, hogy Lapidhoz hasonlóan megszólította volna a legnagyobb terheket cipelő középosztályt – hatalmas lehetőséget szalasztottak el, ami ma már egyre nyilvánvalóbban látszik. Most, Magyarországon is csak olyan párt lehet “váltópártja” a hatalomnak, amely hitelesen tudja képviselni az adófizető középosztályt és felhagy a népmételyezéssel)

A nyolcadik perc után Lapid azt erősíti, hogy igenis, meg lehet változtatni a fontossági sorrendet. Erre, először kisebb érdekcsoportok hatékony politikai működését hozza fel példaként (Sasz, Jahadut HaTora) – ők ugyanis pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni. Tehát, ha az izraeli középosztály tisztázza magával, hogy mit akar elérni, és ezért hajlandó cselekedni, akkor igenis meg lehet változtatni a politikai prioritást.

Ez az ország a cselekvés kultúrájában teremtődött, és abból él mind a mai napig. Mi olyan kultúrából jöttünk, amelyben a  munka, a szolgáltatás minősége, a szolidaritás – érték. Amelyben a dolgok azért mennek jól, mert magunkénak érezzük. Napjainkra azonban három tényező megváltoztatta az országot, szembefordította a közérdekkel:

Az első a kormányzati rendszer, amely a politikát piszkos játszmává változtatta, amely közelállók kis csoportjának érdekei szerint alakította a döntéseket. Pedig a politika nem az, hogy miként szerezzünk kényelmes állásokat a támogatóknak, hanem az, hogy tiszta víz folyjon a csapból, és a vonat időben érkezzen – a politika az életünk jó megszervezése.

A második dolog, hogy mi lassan megfulladunk attól, hogy a lakosság egy  része nem dolgozik, nem szolgál a hadseregben, hanem a mi adóinkból él. Idén átléptük a kritikus határt: az első osztályosok 50%-a ma haredi (ortodox vallásos) vagy arab (izraeli állampolgárságú arabokról van szó), vagyis 12 év múlva a 18 évesek fele nem szolgál majd a hadseregben és nem akar, vagy nehezen tud munkát találni, ha addig semmit nem teszünk ez ellen. A palesztinoknak nem kell semmit tenniük, mert 12 év múlva a cionista állam magától összeomlik, ha nem változtatunk a helyzeten.

A harmadik dolog a korrupció. Kétfajta korrupció keseríti meg az életünket: az egyik a fekete-gazdaság. Számítások szerint a fekete-gazdaság 25%-al rövidíti meg az adóbevételeket. Ha évente, ezt a mintegy 20 millárd sekelt (1,200 milliárd forint) hozzátesszük a költségvetéshez, akkor már Eilátig utaznánk gyorsvasúton, és arról értekeznénk, hogy miért kiváló az izraeli alapfokú oktatás. A korrupció másik fajtája az intézményi korrupció – Izraelben több helyi önkormányzat van, mint Angliában. Sokak ezek közül tele vannak olyan dolgozókkal, akik egymás rokonai és ugyanannak a pártnak a központjához tartoznak. Az, hogy oligarchák játszadoznak a nyugdíjalapjainkkal, hogy állami hivatalnokok kedvezményekkel segítik bizonyos cégek gazdálkodását, majd ugyanazon cégekhez mennek dolgozni – ez mind, mind korrupció. Vannak persze más bajok is, de azok ezekből következnek, tehát ezekkel szemben kell felvennünk a harcot. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e felvenni a harcot, képesek vagyunk meggyőzni magunkat arról, hogy érdemes megtennünk.

Azért kérdezem, hogy mire megy el a pénzünk, hiszen ez a mi pénzünk, ami már jó ideje nem a legfontosabb helyekre megy el, az oktatásra, az egészségügyre, a társadalmi infrastruktúra alapjainak fejlesztésére. Ráadásul, ha jó helyre menne, akkor szívesebben is adnánk, tehát több lenne az adóbevétel akkor, ha látnánk, hogy van értelme. De nem, a politikusaink a mi pénzünket szétosztották maguk között és az ő érdekszérájukban.

Miután Lapid 6 percben vázolta a problémákat, a beszéd leghosszabb részében, 10 percben mondta el, hogy ő mit kíván tenni:

1. Megváltoztatni a kormányzati szisztémát – a legnagyobb parlamenti párt feje a miniszterelnök, a parlamentbejutás alsó határa 6%, a kormány megdöntésének feltétele a kétharmados többség (66%). Ez kirekeszti a túl kicsi érdekcsoportokat, megnöveli a kormányzat stabilitását, amely ezentúl nem lesz kiszolgáltatva a kis pártok zsarolásainak. (Igaz, ez másfajta problémákat vet fel, de Lapid úgy tűnik, hogy nem mélyedt el a magyar politikai helyzet alakulásában…)

2. Elvetni mindazokat a törvényeket, amelyek kivételezetté teszik az állampolgárok egy részét: mindenki (minden ortodox fiú, és minden arab kislány) tanuljon az iskolában olyan korszerű tudást, amely lehetővé teszi, hogy később a munka piacán sikeresen találjon megélhetést, illetve ha katonai szolgálatot nem is, polgári szolgálatot teljesítsen. Nincs abban semmi sértő, hogy az ország polgáraitól elvárjuk a szolgálatot és a munkát.

3. A korrupció elleni harc az intézményes korrupció felszámolásával kezdődik – korlátozni kell a kormány méretét, meg kell akadályozni, hogy az állami hivatalokat politikai párthovatartozás alapján töltsék meg felesleges emberekkel. A feketegazdaság felszámolása is ennek függvénye.

4. Gyarapítani kell a növekedés motorjait – a gazdasági növekedéshez nem elegendő a hightech – sok-sok kis-, és középvállalkozásra van szükség. A gazdasági növekedés biztosítékai nem az óriáscégek, hanem  a kis-, és középvállalkozások, mert ezek csökkentik igazán a szegénységet, ezek adják a gyarapodás lehetőségét sokak számára.  A felemelkedés lehetősége csökkenti a társadalmi egyenlőtlenséget, amelyben valamikor Izrael élen járt, ma pedig a egy túlságosan polarizálódott társadalomban élünk. Ez nem csak nem igazságos, de nem is gazdaságos jelenség. 

Ez a program nem túl bonyolult, de nehéz, és anélkül, hogy ne lenne mögötte komoly politikai erő, nem valósulhat meg. Viszont cseppet sem lehetetlen ezt véghezvinni, és akkor Izrael az lehet, aminek lennie kell – példamutató állam, példamutató társadalom. Ezzel pedig azt bizonyíthatjuk a világnak, hogy nem véletlenül vagyunk itt, hanem mert itt kell lennünk. Izrael nem csak egy állam, hanem egy eszme is – mi választottuk, hogy visszatérünk ide, és büszkék vagyunk arra, amit itt alkottunk.

Az én részem ebben az, hogy megtegyek mindent azért, hogy ez megtörténjen. A Ti részetek az, hogy lehetővé teszitek azt, hogy megtehessem. Ez Tőletek függ. Mi mindannyian egy olyan világban nőttünk fel, ahol fontos volt az egymás iránti szolidaritás, az összefogás, az egymásért való odaadás. Az utóbbi években, mintha ez eltűnt volna, de én hiszem, hogy ez továbbra is bennünk van, csak senki nem emlékeztet  bennünket. Én most megteszem. Szememben az izraeliség egyenlő azzal, hogy  nem vagyunk közömbösek, nem adjuk meg magunkat a sorsnak. Izrael évtizedek óta támadásoknak van kitéve, mégis képesek vagyunk azt mondani, hogy ez az ország a miénk, mert minden bajával együtt ez az ország, ahol jól érezzük magunkat, mint sehol másutt a világon. Nagyszerű emberek élnek itt, akikért érdemes küzdeni. A “hitetlenek”-nek csak azt tudom mondani, hogy ha 64 évvel ezelőtt az itt élők nem hittek volna magukban, nem lenne ez az ország. Feladni – ez nem alternatíva, tehát én nem választom. A kérdés, hogy ezek után, Ti mit választok?

Minden szempontból jól felépített beszéd, akár a Brayer módszerrel is ellenőrizhetem. Nem hízelgi be magát mindenkinek, azt a társadalmi réteget szólítja meg, amelyet jól ismer, hiszen maga is közéjük tartozik. Sokan kifogásolták Izraelben azt, hogy lényegében apja, Tomi Lapid pártjának programját folytatja, már az első beszédében nekimegy az ortodoxoknak, és leplezetlenül cionista, elveti a politikai korrekt álságosságot. Bizonyos szempontból talán igaz, Jáir apja fia, de ahogy éppen az édesapja mondta volt, ő igazi izraeli – ennek a fogalomnak a legpozitívabb értelmében. Tisztában van azzal, hogy az ortodoxokat és az izraeli arabokat nem támadni, hanem integrálni kell. Erre nagyszerű példa az a felvétel, amely egy szintén 25 perces előadását rögzíti az ortodox campuson.

Ha úgy tetszik Jáir Lapid politikai fellépése “megbosszulja”, hogy a Saron alapította Kadima tönkretette apja pártját (Sinuj), mivel a jobb és baloldalról érkező politikusok  centralista programot hangoztattak. Csakhogy a bíztató kezdet után Kadima nem volt képes egy táborba terelni a különböző pártokból érkező, régi ideológiát magukkal hurcoló politikusokat. Valószínűleg, a Kadima párt támogatottsága akkor is csökkent volna, ha Jáir nem jelenti be politikai ambicióit, hiszen a legutóbbi, párton belüli választások is  tanúsították belső megosztottságot – Saul Mofáz régi, likudista módszerekkel ragadta ki a hatalmat Cipi Livni kezéből.

Jáir programbeszéde, és az azóta elhangzottak  bizonyítják, hogy az izraeli politikai diskurzus olyan szereplővel gazdagodott, amelyre a régi vágású politikusok csak irígykedve tekinthetnek. Legfeljebb kínjukban Binjamin Natanjahu évtizedekkel ezelőtti fellépéséhez hasonlítják, önmagukat azzal ámítva, hogy van még mit tanulnia… bizonyára, de gyorsan tanuló fajta – izraeli.

Comments Closed

Hozzászólások (1)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. borzimorzi szerint:

    Ez az alapállás nagyon rokonszenves, elkélne itthon is. Kinek van kedve jönni, és alapítani egy jó kis konzlib pártot?
    Üdv:
    b