Amikor budapesti létem során azt mondtam, hogy életkedvvel feltöltődni Tel-Avivba kell utaznom, furcsán néztek rám: Éppen oda?

Mostanában a „fontolgatók” kérdezik, hogy érdemes Izraelbe települni (alijázni), vagy visszatérni ide, annak ellenére, hogy valós az iráni fenyegetettség, hogy az iszlámista terror egyáltalán nem adta fel a küzdelmet a cionista entitással szemben?

Hogy érdemes, vagy sem, azt mindenkinek magával kell tisztáznia, de az egyik legutóbbi ENSZ felmérés szerint az izraeliek lényegesen boldogabbak, mint a magyarok –  a World Happiness Report  igazolja azt a különbséget, ami nekem évek óta meggyőződésem: Izrael 14. Magyarország a 96. helyen szerepel ebben.

A gazdasági helyzet ugyan befolyásolja a boldogság-érzetünket, de nem több, mint 20 %-ban, tehát a „titok” valahol másutt van.

A kérdésnek külön „aktualitást” ad az, hogy most van a nyolc napos  Peszách záró ünnepe, és a hét elején volt a keresztény húsvét. Bár a két ünnep viszonyáról tavaly részletesen írtam, ide tartozik az a mentális különbség, amely egy részének, vélhetőleg a hit az alapja. A magyarországi zsidók valahol a kettő között állnak, talán ezért is olyan nehéz számukra a döntés az alijáról.

A Peszach, évről-évre  a rabszolgaságból való menekülés történetére emlékezteti a zsidókat. Ez nem egy „ereszd el a hajamat”-tipusú örömködés, hanem egyfajta alámerülés az emlékezetben, amely érzékelteti a rabsorstól való elválás és a szabad lét nehézségeit is. Ebben a történetben ugyan mindvégig szerepel a Mindenható, de a zsidók aktív közreműködése nélkül, ez önmagában nem lenne elég a szabaduláshoz. Ebben a történetben nincs „megváltás”, ez nem egy ember elképesztő áldozatvállalása a többiek passzív elfogadása mellett, hanem az aktív együttműködés diadala.

A zsidók minden évben elmondják maguknak és gyermekeiknek, hogy a rabsorsból való szabadulás nem könnyű, de az értelmes emberi lét egyetlen formája a szabadság, amikor az ember aktívan képes befolyásolni sorsa alakulását.

A cselekvés szabadsága, az időm eltöltése feletti rendelkezés olyan elementáris energia-felszabadító erő, amelyet a rabsorsukba beletörődöttek nem ismerhetnek, legfeljebb hiányként érezhetnek valamit belőle. Viszont a hiány alattomosan beteggé teszi a lelket, kialakul egy panaszkultúra, ahogy ezt Patartics Zorán a Nyafogás örömében kifejti.

Tehát, bármennyire nem könnyű Izraelben élni, az itteni létet belengi a remény, hogy sorsom alakulásában jelentős tényező a magam képessége, illetve a közösségi összefogás. Ez növeli az önbizalmamat és szorosabbá teszi a kapcsolatomat a közösséggel, mert nyilvánvaló, hogy vannak dolgok, amelyeket csak összefogással lehet megoldani.

Ha összehasonlítjuk a két nép himnuszát, akkor is jól érezhető a különböző „hozzáállás”:

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!”

„A mi reményünk soha el nem fogy,
Kétezer év ősi reménye,
Szabad nemzetként lenni a hazában,
Sion és Jeruzsálem földjén.”

A boldogság tehát, úgy tűnik, szoros összefüggésben van a kivívott szabadsággal, a saját cselekvési képességünkben vetett hitünkkel, azzal a tudattal, hogy életünk alakulása nagyrészt tőlünk függ, nem hagyjuk magunkat mások kényének-kedvének kiszolgáltatni.

Feltehetően, ha Magyarországon a messiás-várást felváltaná az összefogás,  a közös küzdelem a hatalom ostobasága ellen a siker zálogaként épülhetne be a kollektív emlékezetbe – ez nagyban növelné minden honpolgár boldogságát.

Comments Closed