Mítosz és a fordítottja

Nemrég hallottam Gadó Jánostól egy érdekes előadást az izraeli mítoszokról – igaz, ő elsősorban a képekhez fűződő mítoszokról szólt, de amikor néhány napja elolvastam a Heti Válaszban megjelent cikket az éppen százéves kibuc-mozgalomról, a mítosz jutott az eszembe – amit olyan jól esik megdönteni, ha ezen az áron mocskolhatjuk a zsidók országát… A cikk persze sokkal árnyaltabb, mintsem ezt  kimondja – a szándék szépen be van csomagolva:

” csak egy ország akadt, ahol a közösséghez való hozzájárulás, illetve a közjavakból való részesedés e kommunisztikus eszméje demokratikus módon megvalósult. Paradox módon mindez abban az Izraelben történt, melyet az utóbbi évszázadban némely tekintetben nehezen lehetett összetéveszteni egy nyugati értelemben vett modern jogállammal.”

Vélhetőleg nehéz összetéveszteni egy háborúkkal és  brutális terrorral sújtott országot a békés tespedségben élő Európával…

Habár a propalesztin békeharcosok az európai jobb-, és baloldalon harmonikus egyetértésben éppen ezt teszik  1967 óta. Mert az volt a fordulópont, amit a jogvédelemben oly lovagias Európa, kikászálódva a II. világháború véres mocskából, nem tud megbocsájtani a zsidóknak -, hogy mertek győzni!

Az állam megalakulását az ENSZ-nek tulajdonítják, holott nem lett volna egy városnyi állam sem, ha 600 ezer zsidó nem védte volna meg a rájuk törő arab országoktól! A kibuc-mozgalom kezdete és a zsidó állam hivatalos kikiáltása közti közel negyven év, ha úgy tetszik, a zsidó nép legújabbkori vándorlása a “sivatagban”, mielőtt hazára lelt. De ezúttal – szemben a Tórában elbeszélt történettel – nem a Kánaánba való belépést előzte meg a keserves emberöltő, hanem annak elismertetését, hogy ennek a népnek is joga van saját hazára. Negyven évnyi elszánt építkezés után születhetett meg az izraeli függetlenségi nyilatkozat, és ebben a hatalmas  munkában a kibucok példamutatóak voltak.

Az eszmei alapot nem csupán egy idealisztikusan igazságos világ megteremtésének vágya jelentette, hanem az a meggyőződés, hogy az európai antiszemitizmus ellen nincs mit tenni ott, a zsidóknak haza kell menniük saját országukba – oda, ahonnan Titus i.sz 70-ben elkergette őket. A nemzeti otthon nem lehet akárhol, ahogy a jövő rémségeit előre látó Herzl Tivadar , a túlélés érdekében, hajlandó lett volna, hanem csak ott, ahol minden kőnek, minden helységnévnek emlékezetét hordozza a zsidóság, többezer éve.

De bármily erős ideológiai alappal is indultak a kibucnyik-ok (a kibucokban élőket nevezi így a héber), ha nem tudtak volna alkalmazkodni a környezeti feltételekhez – a kibuc nem éli meg a 100. születésnapját. A kibuci életformát tehát sokkal inkább a külső ellenséggel  szembeni védelem, a hatékony munkaszervezés, a túlélni akarás alakította, mintsem valami elvont kommunizmus. Ezért ostobaság úgy ahogy van a cikk utolsó mondata: “A fotókon lelkesedéstől, önbizalomtól duzzadó fiatalokat, férfiakat és asszonyokat látunk, akik évtizedeket tettek fel az élhető szocializmus felépítésére. Kísérletük egy emberöltőt sem élt meg.”

A kibuc 100 éves története éppen abban csodálatra méltó, hogy képes volt az időben változó külvilághoz és a javuló életfeltételekhez alkalmazkodni – az “eszme” nem erőszakolta meg a valóságot.

A száz évvel ezelőttihez képest a kibuc, mint település, mint életforma sokkal változatosabb, színesebb.

Az “eredeti” kibucok korszerű “elővárosi” környezetükkel ellenpontozzák a városi zsúfoltságot – ezzel vonzák nem csak a túristákat, hanem a kisgyerekes családokat is. A mellékelt képen egy kibuci lakás átalakítása utáni állapota – ez nem közös konyha, hanem az izraeli család központi tere…

Ugyanakkor megjelentek a “városi kibucok” is, amelyek az elszlömösödött városnegyedekbe lehelnek új életet, és éppen a gazdag, kibuci  nevelési tapasztalatot hasznosítják.

A gyereknevelés ugyanis nem csődölt be a kibucban, csupán követte az idő változását. Amikor szántani is vállukra akasztott puskával jártak a kibucnyikok, akkor a gyerekek házai a legbelső, legvédettebb helyen voltak a kibucban – a gyerek sosem volt “közös”. A száz évvel ezelőtti feltételekhez képest minden másképp van ma, de a kibuci “összezártság” tapasztalatát most is alkalmazzák – a szenvedélybetegek csoportos gyógyításában.

Az a kibuc, amit az elcsépelt mítoszokból megőrzött az európai emlékezet, talán sosem volt igaz, a valóság megismerését azonban az izraeliekkel kapcsolatos furcsa európai viszony akadályozza. Erről is ír Tatár György tavaly újra kiadott könyvének utóiratában:

“A zsidókhoz fűződő viszony… – múlt idejű… valami múltbeli  dologra gondolnak, amiről persze tudják, hogy még ma is megvan. De hát mindannyian tudjuk, mekkora különbség áll fenn aközött, ami van, és aközött, ami még megvan. … A velünk élő múltnak elkerülhettelenül mindig szomorkás az ábrázata,…Még vagyok, mondják a mozdulatai, de igazán csak egy kis türelmet kérek, nem tart sokáig”

Nos, ami oly végtelenül bosszantja a vén Európát, az éppen az, hogy Izrael nem hajlandó felszámolni önmagát,   mint egy kellemetlenségre emlékeztető momentum él tovább, és megátalkodottan élni akar!

Még egy temetni kívánó cikk: Rekviem a kibucokért

A kiállítás eredeti címe:

Kibuc – példa nélküli építészet – “הקיבוץ: ארכיטקטורה ללא תקדים”

A kiállítás kurátora Dr. Galia Bar és Yuval Yaski

Rendkívül izgalmas építészeti és településrendezési kérdéseket vet fel a kibuc, ami sem nem a hagyományos falu, sem nem hagyományos (kis)város – ha képesek lennének odafigyelni, akkor európaiak is tanulhatnának belőle.

Ha valaki meg akarja ismerni a kibucok történetét, megteheti – itt egy példa: Beit Hasita 1928-ban alapították

A Jad Hana fotó eredete – László Gergely gyűjtése

utóirat:

Utóbb olvastam ezt a Szombatban megjelent kitűnő elemzést…

Ma kaptam ezt a videót, amely frappánsan összefoglalja a jelenkori “humanisták” álságosságát

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.