Moshe Gershuni

Ezernyi teendőm közepette sem hagyhattam ki “kultúrális otthonomat” – a tel-avivi művészeti múzeumot.

Több, mint egy  évtizeden át voltam pártoló tagja, ez idő alatt nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer ne forduljak meg falai között. Kiállítások, filmvetítések, koncertek, speciális kultúrális rendezvények mellett a múzeumi üzletben vásároltam mindig ajándékokat szeretteimnek, és sokszor üzletfeleimmel is az itteni kávéházban tartottam a munkamegbeszéléseket.

Különösképpen megörvendeztetett, hogy egy ismerős művész, Moshe Gershuni – משה גרשוני –  munkáinak retrospektiv  kiállítása is van éppen.

Az már kevésbé örvendetes, hogy 2002 óta a művész Parkinson-kórban szenved.

Utólag is hálát adhatok a szerencsémnek, hogy 1985-ben dolgozhattam  Zvi Hecker építésznél, és rajta keresztül megismerhettem olyan izraeli művészeket, mint Menashe Kadishman, Dani KaravanMicha Ullman,  és többek között Moshe Gersuni.

Az 1936-ban, Tel-Avivban  született művész  szülei Lengyelországból érkeztek néhány évvel korábban. Édesapja agronómusi diplomát szerzett Franciaországban, hogy kellőképpen képzett legyen a cionista programra – termővé tenni a sivatagot. Három gyerekük közül Moshe volt az első.

Bár néhány Lengyelországban maradt családtagot az utolsó pillanatban sikerült kimenteniük, a nagy család mind  anyai, mind  apai részének többsége a Holokauszt áldozata lett. Ez oly mélyen megrendítette  Moshe szüleit, hogy   évekkel később, Gershuni művészetében újra és újra megjelenik a Soá, mint motívum.

Miután édesapja 1955-ben hirtelen meghalt, Moshe vette át a családi ültetvény vezetését. Ezért a katonai szolgálatot sem tudta teljesíteni.

Öt évvel később, a napi munka mellett kezdet művészeti iskolában tanulni.

Bianca Eshellel az Avni intézetben, ahol  mindketten tanultak, ismerkedett meg, 1964-ben házasodtak össze és két közös gyerekük született.

Pályája elején a szobrászat felöl indult, majd egyre inkább a képzőművészeti alkotásba elegyített szöveg lett jellemző munkáira. A nyolcvanas évek közepén, amikor megismerhettem, már megtalálta azt a nagyon jellegzetes, egyéni kifejezésmódot, amely élete további részében elismertté tette művészetét.

Ám ez a magáratalálás egy komoly lelki és személyiségi válság után jött el, amely során a 45 éves, családos ember ráébredt valódi nemiségére. Bár elhagyta a családi otthont, hogy barátjával éljen együtt, Bianca támogató szeretete vele maradt.

Nagyon határározottan baloldali művész volt egész életében. Olyannyira, hogy amikor 2003-ban a szakmai bizottság megjtélte neki az Izrael-díjat, azt nem volt hajlandó átvenni Ariel Saron kezéből.

.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.