Nap nap után

Megint rávettem magam, hogy megnézzek egy Amos Gitai filmet, pedig már egyszer megfogadtam, hogy elég – nem szeretem a filmjeit, bármennyire is ajnározzák az európai filmkritikusok.

Tulajdonképpen Juliano Mer miatt vettem meg a DVD-t, akit ez év április elején arabok öltek meg, pedig élete nagy részében ő értük dolgozott.

Mivel meggyőződésem, hogy egy társadalomról a filmeken keresztül, legyenek azok dokumentum vagy játékfilmek, rendkívül árnyalt és összetett képet kaphatunk, tudatosan és következetesen nézek izraeli és magyar filmeket is.

Akkor is ha rosszak, vagy nekem nem tetszenek. A kettő nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mert nem vagyok filmkritikus, és ahogy megfigyeltem, az utóbbi időben kissé eltér az izlésem a szakavatott filmkritikusokétól.

Januárban megvettem az Emlékeztető-t ( זיכרון דברים ) , amit 1995-ben készített Assi Dayannal, és a Szabad övezet-et ( אזור חופשי ) amiben három ragyogó színésznő játszik, köztük Nathalie Portman 2005-ből.

Az Emlékeztető irodalmi alapja ellenére zavaros és unalmas film. Talán, mert egy regényből külön tehetség kell filmes drámát alkotni. Ráadásul, az akkor 45 éves rendező  játsza az egyik főszereplőt – borzalmasan.

Amos Gitai építészetet tanult amikor 1973-ban behívták “miluimba” (utószolgálat – minden katonaviselt izraeli férfi 49 éves koráig érvényes), a kegyetlenül véres Jom Kipuri Háború idején. Helikopteres mentőosztagban szolgált, ami önmagában is borzalmas, hiszen nem “harcoltak”, hanem sebesülteket és halottakat szedtek össze, ráadásul lelőtték a helikoptert és bajtársai odavesztek. Ezt a traumát azóta sem tudta feldolgozni, és hatása nem csupán a háborúról szóló Kipur filmben csapódott le, hanem minden filmjét áthatja a depresszió.

Az Emlékeztető Tel-Avivban játszódik, mind a három férfi főszereplője végtelenül ellenszenves, felszínes, önző, élősködő, gerinctelen, felelősséget nem vállaló figura, akik többnyire esznek és szexelnek össze-vissza. A női szereplők dekorációként jelennek meg, szépek és semmitmondóak. Az egész film rémesen mesterkélt, néhol fellinis utánérzésekkel – a város, az izraeli lét ebben egy tehetségtelenül megrajzolt díszlet, hamisan eljátszott háttérzene.

A Szabad övezet első 7 percében Natalie Portman ül egy autóban és kinlódik a sírással, míg zeneként a Peszachkor szokásos  Hadgadja dalt énekli valaki. Egyszer lehúzza az ablakot, majd később felhúzza. Ennyi történik. Hét perc egy filmben iszonyúan sok idő, a másodikban már káromkodik az ember, hogy na, történjen már valami…

Na, ezek után fogadtam meg, hogy elég!

Én ugyan nem jöttem ki a Kipur ( כיפור ) vetítéséről, mint a barátnőm, aki egy idő után már nem bírta a monoton, “történet” nélküli borzalmakat, mert tudtam, hogy a rendező számára ez a film jelentette élete sorsfordító történésének megjelenítését. Tiszteltem benne a fádalmat, és úgy éreztem, hogy ha ő elviselte 1973-ban magát a háborút, bajtársai elvesztését, nekem ki kell bírnom az erről szóló filmet  – végignéztem.

Csakhogy én minden Amos Gitai film alatt, amit csak láttam,  szenvedtem, függetlenül a történésektől.

Ez az 1998-ban készült, amit most vettem meg, címe: Nap, nap ( יום יום ) egy sor remek színésszel, méltó büntetésem azért, hogy megint elcsábultam. Ebbe nem aludtam bele, mint a Szabad övezetbe, amit ötszöri nekifutásra sem bírtam végignézni elalvás nélkül, úgyhogy legutóbb már előrepörgettem és megnéztem a végét, hogy mit vesztettem korábban – semmit. Ezek a filmek ugyanis  elspórolják még a katarzist is, nemcsak a történetet. Nem akarok én jó véget, csak valamit, amitől úgy érzem, hogy nem volt felesleges végigülnöm azt a 90 percet.

Amos Gitai filmjei alapján Izrael a világ legocsmányabb helye, a legundorítóbb emberekkel. Néha van egy-egy kivételes egyéniség, de az vagy arab, vagy olyan zsidó (nő), aki arab férjet választott, más filmekben olyan zsidó nő, aki éppen otthagyja zsidó  barátját. Namármost, aki élt egy kis időt Izraelben, az azért tudja, hogy a hely, az ott élő emberek nem ilyen egysíkúak. Vannak rosszak, gyengék, csúnyák, sőt rémesek, de vannak jók,  erősek, szépek, sőt igazán kiválóak is. A valóság színes, dinamikus, és kevésbé depressziós a rendezőnél.

Az, hogy kinél milyen pszichés elváltozást okoz a háború, orvosi probléma, az pedig, hogy Amos Gitai ennek következtében öngyűlölő zsidó, az arabokat felmagasztaló, szélsőséges baloldali lett, az ő magánügye.

Az viszont már nem, hogy ennek a politikai töltetnek az eredményeként az építészből filmkészítővé vált embert körülrajongják Európában, mint zseniális rendezőt, aki végre olyan képet fest az izraeliekről, amilyenre az ő  (baloldali) antiszemita lelkük vágyik. Izraelben nincs is túl nagy sikere, mert aki ismeri az országot, mert ott él, pontosan tudja, hogy mennyire szelektív az “objektív”.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.