Nem kevésbé vagyok magyar, mint izraeli…

Ezzel a címmel jelent meg a határátkelő blogban egy bejegyzésem, ami nagy vihart kavart. A hozzászólásokban felvetett kérdésekre igyekszem válaszolni, amikor most röviden megírom a kivándorlásom történetét, és amennyire lehet igyekszem érzékeltetni azt az országot, amelyről olyan sok embernek van véleménye, mielőtt még ismerné…

Nem volt kultúrsokk…

Egy évig készültem arra, hogy kivándoroljak Izraelbe. Amikor elhatároztam, 1984-ben, szabadúszó újságíróként éltem Budapesten. Főként az akkori Magyar Rádiónak dolgoztam, de írtam napilapokba, folyóiratokba, készítettem tv-műsor-vázlatokat. Nem voltak megélhetési problémáim, egészen másról volt szó. Nem elsősorban Magyarországról akartam elmenni (valahová), hanem Izraelbe akartam kimenni.

Akkor már évek óta foglalkoztam a zsidósággal, minden igyekezettel pótolni azt az ismerethiányt, amit a teljesen asszimilált magyar zsidókra oly jellemző volt. És ott volt a két kisgyerekem (5 és 7 évesek), akiket nem akartam ebben a tudatlanságban nevelni. Tisztában voltam azzal, hogy ennek a lépésnek komoly következményei lesznek, akkoriban még nem lehetett ki-bemászkálni a határon. Tehát felkészültem.

Mentálisan is. Nem gondoltam, hogy tárt karokkal várnak rám, és két gyerek felnevelése férj, nagyszülők, barátok nélkül – nem éppen fáklyásmenet. Ebben nem is tévedtem, bár éppen azért, mert előre számítottam a nehézségekre, tulajdonképpen minden elért eredmény pozitív energiákkal töltött fel, így elég jól bírtam a nehézségeket is.

1985 április elején a kis Fiat 500-ommal utaztunk Bécsig. Ott jelentkeztem a Szochnutnál, és pár napon belül Lodon landoltunk. A kezdetekről a Tavaszdomb-sorozatom első öt része szól, de sokáig nem tudtam folytatni, mert a Holokauszt-emlékek tengerparti élményén nem tudtam túltenni magam.

Öt hónapig tanultam az Ulpánon – életem egyik legboldogabb korszaka volt, azzal együtt, hogy a harmadik hónapban végrehajtott “kiigazítás miatt” (az infláció megfékezésének 1985-ös programja, ami a mai Izrael gazdasági sikereinek is alapja volt, engem anyagilag a padlóra küldött) elmentem lépcsőházat mosni. Két hétig, mert akkor egy félreértés miatt megkaptam az első privát tervezési munkát – egy nagyon elrontott családi ház terveit kellett rendbe tennem. Alig tudtam még héberül, de a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és a feladatot sikerült jól megoldanom. Bár én városgazdász és újságíró voltam, sokat terveztem lakásokat az építész férjemmel, tehát nem volt ismeretlen dolog, ám alig ismertem az izraeliek szokásait, ezért az újságírói képességeimet maximálisan kihasználva “mélyinterjúztam” a klienseket. És éppen ez lett a későbbi sikereim titka. Akkor persze még semmit nem tudtam, csak azt, hogy szükségem van a pénzre, hogy a gyerekeimnek enni adjak, és a kínálkozó lehetőséget meg kell ragadjam.

A megélhetésemen keresztül ismertem meg az izraeli társadalom szinte minden rétegének a legbelsőbb életét. Ortodox vallásosokét és középosztálybeli arabokét egyaránt. 1987-ben már saját tervezőirodám volt, később a kivitelezés megszervezését is átvettem. 2006-ig kb. 350 projekt – mindegyik szociológiai tanulmány is volt számomra.

A gyerekek az ulpán melletti iskolába jártak, és persze hamarabb és jobban megtanultak héberül, mint én. 1985 szeptemberében átköltöztünk Ramat Ganba, és Tel-Avivban kezdtem dolgozni egy zseniális építésznél – Zvi Heckernél. Mellette, az ő tudtával, folytattam a privát tervezési munkákat. Az első megszenvedett tervek után szépen jöttek a megbízások. Zvi nagyszerű ember, maga is biztatott, hogy nyissak saját irodát. Kibéreltem öt évre egy rémesen lepusztult, tel-avivi, belvárosi garzont, nagyon kevés pénzzel, de sok ötlettel felújítottam. Ott laktunk hárman, és az volt az irodám is…23 négyzetméteren. Könnyűnek nem mondható élethelyzet, de azóta is nagyon jól tudok kis lakásokat praktikussá tenni

A héberben van egy mondás: “hákol letová” – vagyis mindenből lehet jó dolgokat kihozni, minden nehézségből lehet valamit tanulni és ezt a tudást később kamatoztatni. Az izraeli zsidók mentalitásáról a későbbiekben részletesen írok, de az ilyen mondatok, mint a “hakol letová” vagy az “ihije beszeder” (jó lesz), “hákol jisztader” (minden elrendeződik) nagyon jellemzőek. Van még egy fontos szó: “szavlanut” (türelem) – na az, azért kell ehhez az országhoz…:)

Amikor a miniatűr irodámat megnyitottam, annyira nem volt pénzem, hogy esténként,  elmentem pincérkedni. Kőkeményen dolgoztam napközben a tervezéssel, kivitelezéssel, de háromszor egy héten, este 6-tól, éjjel kettőig egy étteremben mosolyogtam a vendégekre és szedtem a lábam, mert azon a helyen a szolgáltatás minősége volt a legfontosabb dolog. Másfél évig csináltam, ez alatt vettem lakást Tel-Aviv belvárosában (25 éves kölcsönre, még ma is fizetem), remek helyen – ez volt életem eddig legjobb befektetése, és a városgazdász tudásom legkifizetődőbb alkalmazása, ugyanis 1988-ban a belváros nem volt menő hely, ma viszont mindenki itt akar lakni…

A gyerekek ekkorra már a negyedik izraeli iskolában tanultak, de azzal az attitűddel fogadták a változásokat, hogy nem veszítjük el a régi barátokat, hanem újakat is szerzünk – ez a szemlélet kihatott egész életükre.

Bár a rendszerváltás után lett volna lehetőségem visszamenni Magyarországra, anyagilag biztos kifizetődő lett volna, Derzsi András,  kollégám volt a Főváros Tanácson (1975-1980 között) 1990-ben építésügyi miniszter, hívott is… Izraeli befektetők is szerették volna, hogy ottani képviselőjük legyek, de nekem fontosabb volt, hogy a gyerekeim hol nevelkednek, így a csábító ajánlatokra nemet mondtam és dolgoztam tovább a saját cégemben. Előbb a lakás költözött ki az irodából, aztán egy új, elegánsabb irodát nyitottam, szóval kemény munkával, de haladtam előre.

A gyerekek gimnáziumi éveit egy kibuci iskolában töltötték, ez lehetőséget nyújtott arra, hogy az egész kibuci mozgalommal közelebbről megismerkedjek. Bár magam nem tudtam azonosulni az ideál-kommunista eszmékkel, a kibucnyikok munkáját nagyon tisztelem. Valószínűleg ezért éreztem szinte személyes sértésnek, ahogy az a 12 magyar srác viselkedett.

Előbb a lányom, aztán a fiam lett katona. A lányom Tel-Avivban a haditengerészet főhadiszállásán dolgozott a kiképzés után, akkor tanult olaszul. Ő a család “nyelvtehetsége”: a magyar, a héber és az angol mellett megtanult olaszul, spanyolul és franciául. Angolul ír drámákat, és ma két kislány anyukájaként, férjével Montrealban él. A fiam négy és fél évig szolgált a híres hetedik tankhadosztálynál, megjárta az első libanoni háborút. Amikor megkérdeztem, hogy mi volt a legfontosabb tett, amire büszke a katonaság idejéből, akkor azt mondta, hogy azokra a katonákra büszke, akiknek a parancsnoka volt, és a nehéz családi hátterük ellenére kitűnő katonákká és emberekké formálta őket. A tankhadosztályba az ezredforduló környékén nagyon sok srác került, a “reménytelen” kategóriából – sokszorosan hátrányos helyzetűek, akiknek a katonaság életük második esélyét jelentette, ha jó parancsnokhoz kerültek. Érdekes módon, nagy kerülővel, az amerikai luxushajókon biztonsági parancsnokként, majd a reklám és a webdesign világában eltöltött évek után, ma fiatalkorú bűnözők nevelésével foglalkozik, sikerrel, Ausztráliában. Talán éppen a katonai múltja miatt.

A fiam már katona volt, a lányom Londonban tanult, amikor meghalt az apám Magyarországon. Attól kezdve “tendáltam” visszafelé, hiszen szüleim egyetlen gyereke vagyok, és miután a saját gyerekeimet felneveltem az anyámmal kellett egy kicsit többet törődnöm. Sokszor voltam Pesten, és egyre jobban izgattak azok a kérdések, amelyek az eredeti szakmámhoz, a városgazdálkodáshoz kötődtek. 2004-ben kezdtem komolyabban írni magyarul, azt interneten.

Bár a pesti lakásomból csak a könyveimet, mint a számomra legértékesebb dolgokat, kértem utánam küldeni, a magyar nyelvvel szinte megszakítottam a kapcsolatomat, kezdetben. Az elfordulás oka nem érzelmi, hanem praktikus volt – meg akartam tanulni jól héberül, olyannyira, hogy ne érezzem magam a “magyar gettóban”. Nagyon kevés magyarral volt itt kapcsolatom, viszont Zvi Heckeren keresztül megismerhettem az izraeli kulturális élet elitjét. Már akkor jártam színházba, amikor alig értettem a darabot, de kényszerítettem magam megérteni, elolvastam a szöveget előtte, utána, elemeztem, szóval dolgoztam azon, hogy ne legyek értetlen idegen. Közben meg is szerettem azt, amit megismertem.

Amikor megvettem az első laptopomat, és rákapcsolódtam az internetre, nagyszerű, új lehetőségek nyíltak meg előttem. Ilyen volt a filmforgatókönyv-irás, a városi problémákról vezetett fórum. Még mindig ragaszkodtam a héberhez, mert még mindig bizonytalannak éreztem magam. Magyarul akkor kezdtem írni újra, amikor már tudtam, hogy a héber is a saját kultúrám része. Tehát szó sincs róla, hogy lemondtam volna a magyar kultúráról, vagy fel akartam volna számolni magamban, ami jót kaptam a magyarországi neveltetésem során, de nagyon fontos volt számomra, hogy a héberben se legyek idegen.

Ráadásul, nagyon sok értéket fedeztem fel ebben az ős-új, izraeli-zsidó mentalitásban, amit két évtized alatt igyekeztem magamévá tenni. De erről is egy következő post-ban számolnék be, mint ahogy arról is külön írnék, hogy miért mentem Magyarországra, majd jöttem vissza Izraelbe. Ezek bonyolult dolgok, nem tudom pár mondatban hitelesen leírni.

A következő rész: Oda-vissza, otthonról itthonra

Aztán: Is real,  avagy egy ország, amelyről mindenkinek van véleménye, de kevesen ismerik

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.