2_נֹחַ

noé©Kapitány Sára

(Mózes öt könyvéből az első,  6.fejezet  9.bekezdéstől – 11.fejezet  végéig)  ו,ט

Ez Noé története, igaz, naív emberé…

אֵלֶּה תּוֹלְדֹת נֹחַ נֹחַ אִישׁ צַדִּיק תָּמִים

A Károli Bibliához képest kicsit egyszerűbben fordítottam az első mondatot – az eredeti héberhez jobban közelítve.

Itt kell szót ejteni a bibliai héber, amit sokan óhéber-nek hívnak és a ma beszélt héber (amit héberül ivrit-ként emlegetünk) közti különbségekről, illetve egyezésekről. Utóbbiak a jellemzőek, ezért aki a ma használatos nyelvet ismeri, különösebb nehézségek nélkül tudja olvasni a Tórát (emlékeztetőül: a Tóra, Mózes öt könyve a Biblia Ószövetségi részének első öt kötete, ami eredendően héberül íródott). Minél műveltebb az ember, annál nagyobb az illető szókincse, annál inkább használja a  nyelv irodalmi fordulatait, ezáltal a beszéd és az írás nem csupán az adott időszakra jellemző kifejezéseket tartalmazza, hanem a nyelv egyfajta történelmi mélységét is tükrözi. Ahogy egy intelligens angol társalgásba beleszövődhetnek shakespeare-i kifejezések, úgy hatják át a mai hébert a tórai szófordulatok.

A héber, már kétezer évvel az időszámítás előtt beszélt nyelv volt Levant térségben (a mai Izrael, Libanon, Szíria, Jordánia). Később, történelmük viharaiban a zsidók többsége hétköznapi érintkezésének nyelve változott, a héber megmaradt mint kulturális-vallási kapocs. Érdekes módon, a majd kétezer éves szétszórattatás idején a héber, nem mint beszélt, hanem mint írott nyelv volt használatos, és nem csak a vallási irodalomban, hanem például zsidók közti szerződések formájában is. A XIX. századi, nemzeti kultúrális mozgalmak hatására kezdett a héber újjáéledni, de hiányoztak olyan szavak, kifejezések, amelyek a korabeli életvitelt jellemezték, ámde az ókorban még nem léteztek. Különösen fontossá vált a nyelvújítás a cionista mozgalom, az Erec Izraelbe való visszatelepedés kezdetén. Eliezer Ben‑Yehuda élete munkássága az új héber szótár, amely nem csak pótolni igyekezett a hiányzó szavakat, hanem mai napig útmutatás arra nézve, hogy miként kell visszanyúlni a Tóra nyelvezetéhez, és lehetőség szerint onnan “kihalászni” a szavakat. Erre annál is inkább megvan a lehetőség, mert a héber szavak “gyökerekből” épülnek, vagyis az új szavak képzéséhez kellő kreativitással meg lehet találni az adekvát gyököt.  Agi Misol szerint a héber, a maga szimbólumokkal teli összetettségében különösen alkalmas arra, hogy egyszerű szavakkal bonyolult érzelmeket és kapcsolatokat fejezzen ki.

A hetiszakasz nyitó fejezetében /MózesI.6./ a Teremtő pontos műszaki leírást ad arról, hogy milyen bárkát kell építsen Noé, rendelkezik  arról, hogy mit kell tegyen az özönvíz előtt, amit a Földre bocsát, az emberek erőszakosságának büntetéseképpen. És Noé mindent az előírás szerint tesz. Nem vitatkozik, nem apellál az emberiség büntetése ellen, hanem teszi a dolgát. Neve eleve predesztinálja a nyugodt, megfontolt, engedelmes viselkedésre. Mint oly sokszor a Tórában, a személy nevében benne van jellemzése vagy élettörténete, Noé esetében mindkettő: noah (נח) neve maga a gyökér, amelyből számtalan szó képződik, mint a nyugodt – ninoah (נינוח), pihenés, megbékélés – manoah (מנוח), kényelem, örömteli megelégedettség – nehama (נחמה), amely bizonyos nehéz korszak után lepi meg az embert. De izgalmas összefüggéseket rejt Noé neve és az előző hetiszakasz végén szereplő kifejezés, miszerint Noé tetszett Istennek, amely kifejezésen belül a chen ( חן ) szó kegyelmet is jelent. Vagyis Noé neve és a kegyelem szó egymás tükörképe, mindkettő nun (נ) és chet (ח).

A következő fejezetben /MózesI.7./ az ismert történet – Noé betereli az állatokat a bárkába. Bár még az emberiség kezdetén vagyunk, már itt is megjelenik az állatok tisztasága (הַבְּהֵמָה הַטְּהוֹרָה), mint fogalom. Már azért is érdekes, mert mint utóbb kiderül, addig az emberiség növényevő volt, állatok húsával nem táplálkozott. A bárkába viszont a tiszta állatokból nem egy-egy párt, hanem hét párt kellett bevinni. Noé most sem érdeklődik, hogy ennek mi az oka, hanem végrehajtja a parancsot.

Ebben a hetiszakaszban külön tanulmány tárgya lehetne a számok elemzése, ami messze vezetne, de érdemes megfigyelni egyes számok visszatérő megjelenését – 7 nap múlva kezdődik az eső, 40 napig tart, 150 napig mindent víz borít, a földi élet pedig elpusztul. Egy éves hercehurca, mire újra kijöhetnek a bárkából, és Noé első dolga oltárt építeni a Teremtőnek, ahol a tiszta állatokból mutat be égő áldozatot – magyarul húst süt, aminek égbecsapó az illata. Ráadásul, ezt nem parancsra, hanem önszorgalomból teszi. Az ötlet elnyeri az Úr tetszését és megígéri, hogy többé nem pusztítja el a földi életet.  És itt jön egy mondat, ami két ellentétes értelmezésre ad okot: ” az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva ” (יֵצֶר לֵב הָאָדָם רַע מִנְּעֻרָיו )/MózesI.8.21/ Vagyis,  az ember eredendően rossz, és csak kemény dresszurával lehet a helyes útra terelni. Ami azt illeti, az özönvíz elég kemény dresszura… Ugyanakkor az írás nem azt mondja, hogy az ember születésétől fogva rossz, hanem az ifjúságától. Vagyis, éppen a lélektelen, kemény nevelés teheti rosszá az embert. Nem minden ember rossz, hanem csak azok, akiket durván leckéztetve tettek azzá. Csakhogy, ez utóbbi azt is jelentheti, hogy az egész özönvíz értelmetlen pusztítás volt, hiszen utána is lesznek gonoszok.

A következő fejezetben /MózesI.9./ újabb engedmények és rendszabályok jelennek meg – a tiszta állatok húsát megeheti az ember (még nem egyértelmű, hogy melyek azok a tiszta állatok), de a vérét nem. A héber kifejezés (בְּנַפְשׁוֹ דָמוֹ) szerint a vérben van az állat lelke, éltető ereje, ezért azt tilos megenni, amit persze úgy is értelmezhetünk, hogy még élő állatot nem szabad megenni. A későbbiekben még sokszor tetten érhető egyfajta humanizmus, ami a tórai szabályozásból árad. A vér evési tilalma, ami végső soron, majd a kósersági rendszabályokban kerül pontosításra, annak a gondolatnak a kezdete, hogy a folyamat, amely során az élő állatból hús kerül a tányérunkra, minél kevesebb szenvedést okozzon az állatnak.

A kiontott vér kapcsán a gyilkosság tilalma is megjelenik egy mondatban /MózesI.9.6./, de rögtön ezután a megbékélés, a szövetség jelképe: a szivárvány, amely mintegy fénylő híd köti össze a földet és az eget, a lent lévőt a fent lévővel, a gyarlóságot az emelkedettséggel, a kicsinyességet a nagyvonalúsággal. Valahol itt értheti meg az ember, hogy a Tórában lévő látszólagos ellentmondások az élet színességét és változatosságát adják vissza, hogy nincs egyértelmű helyzet, a fekete-fehér valójában sok-sok szín keveréke, és ez így van jól.

Mielőtt még az elégedettség érzése erőt venne rajtunk, máris a következő konfliktusba csöppenünk – Noé lerészegedik a bortól, amit a szőlőből maga készített. És ez a hatszázvalahány éves úr, aki vévigcsinálta az özönvizet, ledobálja a ruháit részegségében – hallatlan! Szerencsétlen Cham (חָם) meglátja apját ebben a cseppet sem megtisztelő helyzetben és riasztja a testvéreit. Cham nevének jelentése – meleg, ami azért elgondolkodtató, mert a birka-türelmű Noé most először gerjed haragra, amikor megtudja, hogy a legkisebb fia mit csinált (?) és elátkozza az unokáját, Kánaánt (כְּנָעַן)… Elképesztő igazságtalanság – Noé volt részeg és meztelenkedett, miért bűnhődjön ezért az unokája Kánaán? Még ha a meleg  fia csinált  is valamit, miért az unoka kerül ezért szolgasorba?

A Tóra nem magyarázkodik, az embernek kell az erkölcsi kérdéseket megvitatnia az adott kor szintjén. Amikor ilyen problematikus részeket olvasok, amelyek megoldását jogtalannak tartom, mintha ott érezném a szerző kuncogását – na, ezt oldd meg, ha tudod! Elénk tár egy emberi szituációt, amelyen keresztülsiklanánk, ha a büntetés és a tett arányban lenne egymással. Igy viszont elgondolkodhatunk azon, hogy a világ legnyugodtabb embere (Noé) is képes bizonyos szituációkban éktelen haragra gerjedni és esztelen döntéseket hozni – ne legyenek előítéleteink, ne higgyük, hogy mindig, mindenki, a személyéhez tapadó sztereotipia szerint viselkedik.

Noé életének kilencszázötven évében nemzettsége terebélyesedik, megvalósítják a Teremtő parancsolatát, hogy népesítsék be a Földet /MózesI.10./ Mintha a nyugalom szállta volna meg a világot, hiszen mindenki ugyanannak a családnak a tagja, ugyanazt a nyelvet beszéli. De az ember nyughatatlan és alkotni vágyik – várost épít, abban pedig egy tornyot, “melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén” (וּמִגְדָּל וְרֹאשׁוֹ בַשָּׁמַיִם וְנַעֲשֶׂה-לָּנוּ שֵׁם  פֶּן-נָפוּץ עַל-פְּנֵי כָל-הָאָרֶץ ) – amit én úgy fordítanék héberből, hogy a torony csúcsa a felhőket éri, amivel szerte a világon hírnevet szerzünk. Ez az emberi gyarlóság máig nem veszett ki…

A Teremtő pedig úgy viselkedik, mint a hatalom, amely félti hegemóniáját, látja, hogy az emberi összefogás bizony csodákra képes, és féltékenyen megakadályozza azt.  Miután az egymás meg nem értése  akadályozza a közös munkát, a torony, akkor és ott nem készül el.

A történet mostantól Sém (שֵׁם) nemzettségére fókuszál. Sém Noé fia, az, aki rendesen viselkedett a 9. fejezet végén. A nyelvek szétválását jelző bábeli történet után nézzük meg közelebbről, hogy mi is történt a Sém nemzettség tagjaival, vagyis a semitákkal, amelyek egyik csoportja lesz a zsidóság magja. A hosszú származási sor végén Ur-Kaszdimban megszületik  Ávrám (אַבְרָם), aki feleségül veszi Száráit (שָׂרָי), de nem születik gyerekük. A következő fejezetek konfliktusa előkészítéseképpen megtudjuk, hogy még Ávrám apja Terách (תֶּרַח) felcuccolta a családot és elindult Kánaán felé, de útközben, Charanban (חָרָן ) meghalt.

 

Ajánlott irodalom:

1. Az eredeti szöveg magyarul, és héberül: (Mózes öt könyvéből az első,  6.fejezet  9.bekezdéstől – 11.fejezet  végéig)  ו,ט

2. Sturovics Andrea hetiszakasz-magyarázata: noach

3. Héber wikipedia : פרשת נח

4. Az előző évi (5771) amichay hetiszakasz-elemzés : 2_noah

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.