Sabat b’boker…

tisztelgés az elődök szépséges, átgondolt megoldásai előtt…

Sabat b’boker – szombat reggel: bár még mindig van egy kis lelkiismeretfurdalásom amiatt, hogy napokat csúszok a bevállalt munkákkal a saját kőműves-problémám miatt, de szombaton mégsem dolgozom – ezúton is elnézést mindenkitől.

Csütörtök este szépen haladtam a tervekkel, ám a péntek délelőttömet elvitte a kőművesmunka újrakezdése , majd a sabat bejöveteléig a magam kicsiny háztartása.

A szombati munkát nem az ortodox zsidók fogalmai szerint mellőzöm, mert például írok, amit egy vallásos biztos nem tenne, de kizárom a megélhetésemért folytatott munka minden fajtáját.
Úgyhogy mindazt, amit be kell fejeznem – a szombat kimenetelekor, vagyis ma este 8 után teszem majd.

Holnap aztán új lendülettel vágok bele a melóba, és miután “elpostáztam” a restanciámat egy helyszíni szemlére megyek. Bár az ilyen személyes konzultáció, vagy helyszíni szemle a megrendelő szemszögéből úgy tűnik, mint valami szórakozás, alapvetően egy kemény szellemi megterhelés, hiszen a helyszínen, a megrendelő jelenlétében kell kitaláljam, hogy mi lenne a legoptimálisabb megoldás a felújításra. Mielőtt kimegyek, igyekszem felkészülni, például már e-mailen kérem, hogy küldjenek el minden információt, de bármennyire is látom a szükséges változtatásokat a terven, a helyszínen, a rám szegeződő tekintetek közepette kell megoldásokat kínáljak, amik ráadásul, az esetek többségében meglepőek a hallgatók számára. A tekintetükből, a reakcióikból látom, hogy mit kell még jobban elmagyarázzak, és nem egyszer a változtatás szükségességéről is meg kell győzzem őket, ami sokszor a legnehezebb feladat.
Mert gondoljunk bele, hogy valaki megvett egy házat, tetszett is neki, csak apróbb változtatásokra gondolt, valahogy eljutott hozzám, és a helyszínen olyasmiket hall, amire magától nem feltétlenül gondolt, hogy probléma lehet.

A szokatlan mindig kimozdítja az embereket a lelki egyensúlyukból, és első pillanatban ez egyáltalán nem tesz engem szerethetővé… azért előbb-utóbb rájönnek, hogy nem a magam szórakoztatására, vagy hiúságból győzködöm őket.
Mert az én feladatom pont az, hogy olyan lehetőségeket tárjak eléjük, amikre korábban nem gondoltak, és minél inkább szakmailag helyesnek gondolom az általam javasolt utat, annál inkább meg akarom győzni a megrendelőt, hogy fogadja el. Nem holmi ego munkál bennem, hanem pont az, hogy nekik a lehető legjobb megoldást kínáljam, még akkor is, ha az első pillnatban szokatlan.
Számtalanszor átéltem már azt, hogy a felkínált átalakítási javaslat a megrendelő számára túlságosan új megközelítés volt, és elkezdte kombinálni a maga ötleteivel… amiből nem lehet jól kijönni. Hangsúlyozom, nem az izlésbeli különbségekről beszélek, hanem arról, hogy valami működik vagy sem egy-egy élethelyzetben.

Vagyis, a helyszíni szemle két órájában meg kell ismerjem a megrendelők életének a követelményeit, a tárgyi környezet adottságait, ezekből a lehető legjobb kombinációt kihozni, és erről még meg is győzni az akkor megismert embereket… Na ez az, ami szellemileg olyan igénybevétel, ami után csak abszolút mechanikus munkákat tudok végezni, mondjuk ágyneműt vasalni, vagy takarítani, esetleg filmet nézni, ha jó idő van kilométereket sétálni.
Holnap a lakásomtól meglehetősen távol lesz a helyszín, ezért értem jönnek, de majdnem biztos, hogy utána egyedül fogok hazajönni, sokat gyalogolva, hogy az agyam kipihenje magát.

A tervezés, ha az ember teljes “erőbedobással” csinálja, kizárja, hogy egyszerre több projekttel is foglalkozzak, ezért igyekszem nagyon hamar megcsinálni azt, amit elkezdtem, mert ha nem ezt teszem, akkor nem tudom felszabadítani a gondolataimat és nem tudok igazán belemerülni a következő munkába.
Amikor elhagyom a terepet, képzeletemben felépítem az új lakást, és azt le kell rajzoljam, nemcsak azért, hogy mások is megértsék, hanem azért, hogy az “én agyamból ki tudjam pakolni”, hogy az agyamban lévő “tárhelyet” fel tudjam szabadítani a következő megoldáskereséshez.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.