Soá – שואה

Zsidó szokás szerint az ünnep, vagy a megemlékezés napja a megelőző este kezdődik. Tegnap, a Soá (שואה) gyötrelmeire való megemlékezésbe fordult az este.

“Ez nekünk igenis ünnep – mondta minap Ofer, mert miközben a meggyilkoltakra emlékezünk, abban a tudatban tehetjük, hogy van aki emlékezzen rájuk. Sokakat meggyilkoltak közülünk az évezredek során, de nem tudták eltörölni a Föld színéről a zsidóságot. Ezért nekünk, a megemlékezésen túl, ez a zsidó nép vitalitásának ünnepe is.”

Ofer nincs egyedül ezzel a véleményével. Izraelben már jó ideje ezt a napot a Holokauszt és a Hősiesség (יום השואה והגבורה) napjának nevezik.

Barátnőm a napokban írta “Hiányoztál tegnap az “élet menetből”, és nekem is, hogy Veled vonulhattam volna…” – ezért ezt a cikket Neked ajánlom Eszter. Annál is inkább, mert idén a Jad Vasem megemlékezésének témája a zsidó összefogás, a szolidaritás, a nehéz időkben.

Éveken keresztül, amíg Izraelben éltem Jom HaSoá az egyik legnehezebb nap volt számomra. Visszatérésem lépcsőinek fontos eleméhez érkeztem azzal, hogy tegnap délután félretettem minden munkát, a tanulást, és átadtam magam az emlékezésnek.

Bár Izraelben is van ünnepélyes, esti megemlékezés, ahol jeles személyiségek mondanak beszédet, de ennek a napnak nem ez a lényege. Itt személyes sorsokon keresztül,  egyes emberek szenvedésének és megmenekülésének története  révén utazunk vissza a múltba. Még a központi ünnepség hat fáklyáját is – a hatmillió meggyilkolt zsidó emlékére – “névtelenek megmenekültek” gyújtják, akik családjainak, közösségének történetét ez alkalomból megismerhetjük.

Az izraeli közszolgálati televizó több évtizedes hagyománya, hogy ilyenkor megrendítő dokumentumfilmek sorát sugározza egész nap – szintén abban a szellemben, hogy minden egyes ember a világ teljessége, és az ő személyes sorsa a legmagasztosabb szólamoknál jobban érzékelteti a kor borzalmát.

A magyar zsidók sorsának rendkívüli tragikuma, hogy elpusztításuk a háború utolsó évében kezdődött, amikor meg lehetett volna akadályozni, ha a magyar kormányzat kevésbé készséges kiszolgálója a német szándéknak.

Már maguk a németek is a háború utáni időkre gondoltak, amikor 1943-ban,  a bergen-belseni tábort létesítették, a “cserezsidóknak”. A viszonylag jó körülmények azonban, a háború végéhez közeledve egyre rémesebekké váltak.  Ebből a pokolból a biztos pusztulásba indult egy vonat, rajta 2500 zsidóval,  de szerencséjükre, egy hetes bolyongás után amerikai tankokba ütköztek.

A történet, mint sok más részlete a Holokausztnak, egy véletlen folytán került a figyelem középpontjába. Tíz évvel ezelőtt egy amerikai középiskolában a történelemtanár azt a feladatot adta a gyerekeknek, hogy találjanak  veterán amerikai katonákat. Az egyik tanuló nagyapja tankparancsnok volt a II. világháborúban, és ekkor mesélte el az elképedt diákoknak a vonattal való találkozásukat. 1945 április 13-án, miután az éjszaka heves tűzharcban álltak a visszavonuló német csapatokkal, a reggel csendjében egy vonatot találtak, rajta a két és félezer bergen-belseni zsidóval.

A felszabadultak közül sokan voltak betegek, 166-an haltak meg a közeli kórházban, ahová az amerikai parancsnok “beutalta őket”. A német kisváros polgármestere szabadkozott, hogy nem az ő feladata 2500 éhező, legyengült, beteg emberről gondoskodni, mire a parancsnok a polgármester fejéhez szegezte a revolverét, és csak annyit kérdezett: Yes or No?

Sarona, nyolc éves kislány volt, amikor szüleivel felszállt a vonatra. Édesanyja egy hátizsákot varrt neki, amibe beletették az összes családi “kincset” – fényképeket, iratokat és három héber könyvet. Ő arra az amerikai katonára emlékszik, aki az ő vagonjukat nyitotta ki – Ábrahám Kohen volt a neve. Aztán arra a csinos kis családi házra, ahová beszállásolták őket, a két szőke, kövérkés gyerekre, akik az illatos levest kanalazták, amikor őket betessékelték hozzájuk, meg a lövés hangjára az éjszaka közepén – a házigazda, a német hadsereg tisztje öngyilkos lett.

A vonat elhalt utasait közös sírba temették, az egykori, helyi, zsidó temetőbe. A terület a háború végén orosz ellenőrzés alá került, az oroszok összetörték a sírköveket és focipályának használták a temetőt. Az utóbbi években újra kegyeleti hely – temető sírkövek nélkül.

A tíz évvel ezelőtti történelemóra után előkerültek a fényképek, amelyeket egy másik katona fotózott a vonattal való találkozásról, a tanár pedig készített egy honlapot.  65 év múltán újra találkoztak azok, akik még életben vannak.  A katonák közül Frank Towers, 94 évesen ma a Holokauszt-tagadók ellen küzd azzal, hogy a történetet amerikai középiskolásoknak meséli el.

A Holokauszt-emléknap legizraelibb eseménye a délelőtti sziréna. Ebben az országban, ahol a sziréna a valós fenyegetettség hangja is lehet, bármelyik pillanatban, az év két napján a tiszteletadásé. Amikor megszólal, az emberek megállnak és két percre ma azokra emlékeztek akiket a XX. századi Európa meggyilkolt. Egy hét múlva pedig ugyanígy emlékezünk majd azokra az izraeli katonákra, akik az életüket adták azért, hogy a zsidó népnek hazája legyen újra.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.