Tél TLV_2012(2)

Vasárnap hajnalban landoltam a Ben Gurion reptéren. Három órám maradt alvásra, hogy aztán reggel kilenckor felvegyem a munkát. De még másnap sem tudtam annyi erőt összeszedni, hogy reggel hatkor kimenjek a tengerpartra. Annál is inkább, mert Tel-Avivban is beköszöntött a tél, esik az eső.

Kedden viszont, kegyes volt hozzám az ég,  kisütött a nap, és az azóta eltelt napokban nem adott ürügyet arra, hogy lustálkodjam. Reggel csábítóan süt a nap, még akkor is, ha egy óra múlva már zuhog az eső.

A “tájelet”, amiről már jó ideje tervezek egy sorozatot írni a podo-ra, az a parti sétány, ami meghatározó eleme a tel-avivi közterületeknek, új dimenzióba helyezte a városi létet. Különösen az utóbbi években, amikor a régi kikötő és a valamikori nemzetközi vásár területét is bekapcsolták ebbe a város teljes tengerparti hosszán elnyúló sétaútba. Igy a Jarkon folyócska, amely itt csordogál a tengerbe, két partján lévő gyalogút, és a park is közvetlen összeköttetésbe került vele.

A Jarkon Park  (hivatalos nevén Park Jehosua, Jehosua Rabinovics néhai polgármesterről elnevezve) Tel-Aviv “margitszigete” 3500 dunám (350 hektár). Kicsit “túlméretezett”, hiszen  Tel-Aviv közigazgatási területe csupán 5060 hektár, míg Budapesté több, mint a tízszerese: 52500 hektár, a Margitszigeté pedig 96,5 hektár. Igaz viszont, hogy Budapestnek nem ez az egyetlen zöldterülete.

Mivel Tel-Avivot a XX század eleji kertváros-elv szerint tervezték, elég sok a városi szöveten belüli zöldterület, de ez nem pótolja a nagy összefüggő, közterületi zöldet, és ez lényegében a Jarkon Park.

A híd környéke, amin reggelente átszelem a Jarkon torkolatát egy kis, vízi rezervátum a város közepén.

Valahol olvastam, évekkel ezelőtt, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy a természet visszaköltözzön a városba – nos, itt ez élő példa erre.

A park “becsúszik” a Jarkon vizébe, a szárazföld és a víz találkozásánál kialakult növényzet pedig befogadta a madarakat.

A madarak kevéssé zavartatják magukat a körülöttük lévő várostól, sőt, bizonyos tekintetben alkalmazkodtak a sajátságos táplálékszerzési forrásokhoz – az emberek által elszórt ételmaradékokhoz. Amikor nyáron kimentem olvasni a parkba, amint leültem a padra, különböző féle-fajta madarak közeledtek érdeklődve, és meglehetős csalódottsággal röppentek tova, amikor szendvics helyett könyvet vettem elő a táskámból.

Ami feltűnő, az öngyötrő futkosókon és biciklizőkön kívül, a nap bármely órájában, az a folyamatos takarítás.

Az elmúlt öt évben, míg távol voltam az ismert levantin rumlitól, és közép-keleteurópai kopottsághoz szokott a szemem, valami megváltozott ebben a városban. A költségvetési adatokból tudom, hogy sokat költenek takarításra, és reggelente már ismerősként üdvözlöm azt a két takarítót, akik a sétány különböző szakaszain dolgoznak.  A kukucskálók strandjánál gyakran, éppen akkor rakják teherautóra a szemeteszsákokat, amikor odaérek. Itt van az a tábla a homokba szúrva, amin először jót nevettem: “én vagyok a tengerpart, nem pedig egy óriás hamutartó, rendben?”   Egy másik partszakaszon láttam azt a plakátot, miszerint, aki szemetel arra 700 sekeles (42 ezer forint) büntetés vár. Valószínű, hogy a két dolog összefügg – a folyamatos takarítás következtében nyert tisztaság “taszítja” a szemetelő szándékot, amit a büntetés kilátásba helyezése csak megerősít. Tény, hogy a tíz évvel korábbi állapotokhoz képest rengeteget javult a város tisztasága, a tengerparton pedig példamutató.

A hajnali órán, amikor elindulok, az üzletek zárva, a kávéházak személyzete még csak az asztalokat rendezi, egy ponton a frissen sült kenyér illata száll fel. A biopiac előtt a furgon a friss áruval, a jóga-terem ablakain redőny, a horgász is csak pakolászik, a csalitos vödröt vágyakozó macskák ülik körül.

A lakástól négy kilométerre van a második szabadtéri edzőszertár. Közben már egyszer a Jarkonhoz közeli terepen lenyomtam a 100 hasizom-, és 100 karizom-gyakorlatot. Három hónappal ezelőtt 10-el kezdtem. Lassan megértem, hogy a sport is lehet olyan szenvedély, mint az alkohol, de én még nem tartok ott. Szenvedek is, élvezem is, és ha kényszerűen kimarad egy nap, akkor hétvégén bepótolom. Igy történt ez azon a héten is, amikor Budapestről haza érkeztem.

Pénteken kicsit később indultam, a part már tele volt emberekkel. Jól öltözött urakkal és hölgyekkel, akik látni és láttatni jöttek a kikötőbe. Kényelmesen sétáltak egyik kávéháztól a másikig, közben az üzletek szezonvégi leárusítására is vetettek néhány pillantást. A reggeli kávé után majd be is mennek, minden bizonnyal.

Aznap nem találkoztam a vénséges öregasszonnyal, aki úgy lengeti a lábát a szeren, mint egy csitri, és mindig a 91 éves Keleti Ágnest juttatja eszembe. Az öregúr, aki Riding melletti virágos mezőről nosztalgiázik, már hazament abba a negyedbe, ami virágok helyén nőtt. A mosolygó biciklista sem biccentett felém, mint régi ismerős, hiszen ő a hétköznapok része, nem a puccos hétvégéé. Viszont találkoztam az agyonplasztikázott csontvázzal, most szőrmébe csomagolva és az egyéni edzője helyett egy pudlival az oldalán.

Edzés után magam is benéztem néhány sportruházati boltba – tucatszám van ilyen a kikötőben. Eddig igazán nem kényeztettem el magam speciális öltözettel, de az esőre való tekintettel, ha folytatni akarom a reggeli tornámat, kell találjak egy anorákot. Valami könnyű darabot, ami nem akadályoz a mozgásban, de a hirtelen támadt esőtől is megvéd. A bődületesen drága holmik a szezonvégi leárazással már az “érdemes” kategóriába kerültek. Nem volt nehéz találni közöttük praktikusat és szépet is. Ezzel együtt, nem hamarkodtam el a dolgot. Az üzlet szombaton is nyitva van, hagyok magamnak egy nap gondolkodási időt. Másnap valóban megvettem, percekkel azelőtt, hogy nyakamba zúdult az eső.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.