Újratöltve_2012(1)

Az új év kezdetét Magyarországon töltöttem. A kétlakiság kemény feladatokat ró az emberre, de egyelőre nem adom fel: ragaszkodom mindkét otthonomhoz.

A megoldandó feladatok hosszú listájával érkeztem, így a családra, barátokra, ismerősökre nagyon kevés időm maradt. De néhány dolgot nem hagyhattam ki

Huszonkilencedikén, csütörtökön reggel, még megtartottam a szokásos, reggeli edzést, aztán irány a munka. A főnököm valószínűleg szégyellte egy kicsit a törvényes szabadságom időpontja körüli, több hetes hisztériát – két órával a munkaidőm lejárta előtt szelíden hazaküldött: “menj pakolni, vagy egy kicsit pihenni az utazás előtt”. Bóknak is vehetném, hogy öt hónap alatt olyannyira nélkülözhetetlenné váltam, hogy öt munkanapot nem bírnak ki nélkülem, de nem veszem annak: kifejezetten riaszt ez a “rabszolgasors” – a szerződésem lejártáig mindent megteszek annak érdekében, hogy hét hónap múlva önálló vállalkozóként folytassam a munkát.

Sosem kerestem “állást”, az ehhez tartozó biztonság helyett csak a kötöttségeket láttam ebben. A jelenlegi, alkalmazotti státuszomat kényszerű átmeneti helyzetként valahogy elviselem, de a “szabadságelvonási tüneteim” egyre keservesebbek.  A reggelenkénti, tengerparti sport tartja bennem a lelket: akkor érzem magam tökéletesen szabadnak, akkor írom fejben a cikkeket, amelyeket aztán este, munka után, már nem mindig vagyok képes feltenni a netre, mert szellemileg és fizikailag is kimerültnek érzem magam. Nem a munka mennyiségével van a baj, hiszen egész életemben sokat dolgoztam, de 1980-tól, amikor a Fővárosi Tanácsot otthagytam, hogy újságíró legyek, az időmmel magam rendelkezem. Persze, mindig voltak határidők, a vállalt munkát el kellett végezzem, de az időmet magam osztottam be, és most ezt a három évtizedes szokást kellett félretennem, amikor elszerződtem alkalmazottnak. Van aki szereti, hogy megmondják neki, mit kell csináljon, így sokkal kisebb a felelősség súlya, de ez nem én vagyok.

Csomagolni nem kellett azon a napon, mert mint gyakorlott utazó a TLV-Budapest vonalon, ez a művelet az elutazás előtti hét programja, amikor már minden apróságot begyűjtöttem, amit innen-oda akarok vinni. Rendszerint, amikor megveszem a repülőjegyet, akkor kezdek apró ajándékokat venni a családtagjaimnak, barátaimnak. Olcsó repülőjegyet akkor tud az ember venni, ha jó előre megrendeli – most majdnem két hónappal az utazás előtt vettem jegyet, így bőven volt időm arra, hogy olyan apró ajándékokat találjak, amelyekkel örömet szerezhetek az illetőknek, ugyanakkor könnyűek és jól csomagolhatók. Mindemellett az elsődleges szempont, hogy valami “izraeli nyomata” legyen az ajándéknak, de goláni borokat, nagyszerűségük dacára sem viszek ajándékba senkinek. A “kötelező ajándékozást” ki nem állhatom, így csak akkor viszek ajándékot valakinek, ha megtaláltam a “megfelelőt”. Ehhez ismernem kell az illetőt, és elég sokat gondolni rá ahhoz, hogy meglássam azt a tárgyat, amivel, vélhetőleg örömet okozok neki.

A személyes holmim minimális, hiszen itthonról otthonra megyek. Egyelőre, legalábbis. Bár igazat adok a gyermekeimnek, hogy Magyarország turista-szemmel a legélvezetesebb, amikor az ember nem olvas újságot, nem hallgat rádiót, nem néz tv-t, és az utcán az épületek szépségére koncentrál, nem pedig a hajléktalanokra – de itt még nem tartok. Ezért, bár örömmel, de nehéz szívvel is utazom, hiszen bármennyire is követem a híreket a neten, a barátaim arca mond a legtöbbet arról, hogy mi a helyzet Magyarországon.

Január első hetében elég katasztrofálisnak tűnt, a viszonylag jól sikerült operaházi tüntetés ellenére is. Az én, személyes, átmeneti szabadsághiány-érzetem nevetségesen jelentéktelen  az ottani, kollektív szabadságvesztéshez képest. Izraelben, a nyáron, három hónapon át tiltakoztak a magas megélhetési költségek miatt, havonta több százezer ember tüntetett a kormányzati fontossági sorrend megváltoztatásáért. Magyarországon a vélemény-, és cselekvési szabadság egyre nagyobb korlátozása mellett a vagyonbiztonság sem garantált – innen már csak néhány lépés a diktatúráig, mégis, a lakosság 99% még mindig tétlenkedik, otthon várja a fejleményeket. Ez a legelkeserítőbb.

Péntek hajnalban, még sötétlett az ég, csak a keleti oldalon, a gép háta mögött jelent meg egy vékony, fénylő csík a láthatáron, amikor felemelkedtünk. Tel-Aviv éjszakai fényében – az én karácsonyfám. Azon túl a tengernyi sötétség.

Szemerkélő esőben érkeztem Ferihegyre, keresztül a szomorú-szürke városon hazáig telefonáltam, akinek csak lehetett ezen a kora reggeli órán. Kávé, télikabát, szomszédasszonyom jó szava, aztán ügyintézés – ki kell használni azt a pár órát péntek délutánig. Még aznap le akartam utazni Pécsre. Az idő vészesen fogyott, már-már lemondtam arról, hogy a Nemzeti Múzeumban megnézzem az André Kertész kiállítást, amikor kiderült, hogy a magyar mobilom az izraeli, nyári időszámítás szerinti órát mutatja – nyertem két teljes órát. André Kertész számomra nem csak egy híres fotós, nem csak egy magyar zsidó, akit elüldözött Magyarország, hanem az az ember, akivel 1984-ben még mint rádiós, személyesen is találkozhattam, mielőtt alijáztam volna Izraelbe. Akkor szerettem meg a képeit, amelyek embersége lenyűgözött. Később, amikor már megint Magyarországon éltem, egyik születésnapomat azzal ünnepeltem, hogy barátomat kivonszoltam Szigetbecsére – az odavivő tömegközlekedés okán ez nem volt egyszerű feladat -, hogy megnézzem a miniatűr múzeumot, amely jórészt olyan képekből áll, amelyek Kertész, a faluban töltött napjait idézik.

Pécsett az a szerencse ért, hogy személyesen is megismerhettem egy Jó Embert. Van aki vagyont, mások bélyeget gyűjtenek – én jó emberek ismeretségét.

Bármilyen reménytelennek is látom az ország helyzetét, végtelen örömmel tölt el, ha megismerhetek egy újabb jó embert.

Néhány hónappal ezelőtt találtam egy honlapot, amely a pécsi zsidóság történetével és a városfejlődésben betöltött szerepével foglalkozik. Kilenc hónap alatt 33 bejegyzés született, amelyek mindegyike hiánypótló helytörténeti ismereteket közöl. A személyes vallomásból kiderült, hogy a lapot egy katolikus sváb írja, ami persze felkeltette a kiváncsiságomat – miért éppen ő?  A válasz érthető, ha kicsit elvonatkoztatunk a magyar megszokásoktól, és az általános emberi értékeket tekintjük mércének. Ezek szerint van olyan keresztény, pécsi polgár, aki felelősséget vállal azért, hogy 1944-ben a város vezetése jogaiktól, vagyonuktól, emberi méltóságuktól megfosztotta zsidó honfitársait, és a város nem zsidó lakossága, többségében, ez ellen semmit nem tett. Ez a pécsi polgár akkor még meg sem született, mégis felelősséget vállal a városáért, éppen azért, hogy az 1944-es magatartástól elkülönülhessen.  A felelősségvállalás nála nem ájtatos szólam, hanem egy maga választotta cselekvés: feltárni, megismertetni, tudatossá tenni az elpusztított közösség szerepét a város fejlődéstörténetében. Az idegenvezetővé vált tanárember elsősorban városa lakosságát akarja ráébreszteni a múlt elfelejtett részleteire, mert a tudás nem csak önmagában érték, hanem a jövőnket is befolyásoló személyiségfejlesztő mérték.

Öt nappal később egy másik “pragmatikus idealista” (tudom, ez contradictio in adjecto – fogalmi ellentmondás, látszólag) munkásságával szembesültem újra: Vargha Mihály  válogatott írásainak Tényvisszaverődések címmel megjelent kötetét mutatták be Budapesten. Pragmatikus idealistáknak azokat az embereket tartom, akik a sokszor cseppet sem könnyű környezeti feltételekből kihozzák a maximumot, miközben sikerül megőrizniük idealista értékrendjüket. Vagyis, a tetteiket nagyon határozott etikai, ideológia rend szabályozza, mégis képesek eredményesen szembeszállni a kaotikus, nem ritkán korrupt környezettel. Igaz, Misi 58 évesen belehalt ebbe az igyekezetbe… Áldott legyen az emléke!

A Budapesten töltött munkás hétköznapokat egy alig-alvásos péntek-szombat zárta: a pesti lakásomat fotózás-képessé kellett tegyem, hogy aztán egy kitűnő építészeti fotós, Zsitva Tibor világítástechnikusaként aszisztáljam a csaknem öt órás műveletet.

Amikor 2009-ben elkezdtem a 29 négyzetméteres józsefvárosi lakásnak a felújítását, két évtizedes lakástervezői munkásságom lezárásának szántam, azon túl, persze, hogy magamnak akartam egy “testre szabott” otthont. Vissza akartam térni az eredeti foglalkozásomhoz, amit Budapesten tanultam.

De abban a városban, 35 évvel a diplomázásom után sem tartanak igényt a városgazdász tudásomra. Igy a lakás, amibe beletetettem a lelkem, most mintaprojektként, referenciaként szerepel majd az új, izraeli vállalkozásomban.  Talán, egyszer, majd megint otthonom lehet – nem csak néhány hétre egy évben.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.