Választások 2013 _ 1.rész

Felelősségteljes pillanat

Jáir Lapid – felelősségteljes pillanat

Egy évvel ezelőtt azt írtam arról a Jáir Lapidról, aki a héten lezajlott izraeli választásokon, a “semmiből” hozta a második legtöbb mandátumot szerzett pártot, hogy ő lehet az izraeli Kennedy. Tévedtem, ebben a győzelemben sokkal több van, mint amit akkor sejtettem.  Alapvető adottságai, a nézetei, amelyekről egy évvel ezelőtt írtam,  hozták az elvárható formát,  de a “többlet-sikernek” már összetettebbek az okai. Ezeket vesszük most sorra, annál is inkább, mert a sokak számára váratlanul jó eredménynek nem csupán Izrael jövőjére nézve van szerepe, hanem megfontolandó tanulságul szolgálhat a magyar választók és a politikusok számára.

Következetes munka

A 2012. januári bejelentését követően, Jair Lapid  szisztematikus munkába fogott. Politikai kampányt ugyan még sosem csinált előtte, de a televiziós műsor-gyártásban óriási gyakorlata, és nem utolsó sorban remek csapata volt. Minden megjelenése a nyilvánosság előtt alaposan felépített produkció volt. A szó legjobb értelmében. Rengeteg kritikát kapott volt kollégáitól, hogy a profi műsorkészítés kellékeit alkalmazza, de Jáir ezen csak mosolygott… mint ahogy azon is, ahogy hirtelen, sok évvel azelőtti ringbeli (thai boksz) vereségéről készült  amatőrfelvételt kaptak fel. Egy éven át járta az országot, a hét legalább öt napján szervezett találkozója volt a potenciális választókkal – az északi Metulától a déli Eilatig, kis és nagyobb településeken, mondta, mondta a magáét, majd türelemmel fogadta a kérdéseket a javaslatokat, később a kritikát is. Mert ahogy kezdett összeállni a szakmai program, megjelentek a bírálatok is.

yair_lapid_1234567890Az édesapja, Tomi Lapid erőteljes ortodox-ellenessége okán azonnal a homlokára ütötték a stigmát, amire a válasz a Haredi Campuson tartott remek előadás volt. Ez is, mint megannyi találkozója elérhető az interneten, vagyis a személyes találkozó hatását megsokszorozta a szabad média minden lehetséges fajtájával. Saját honlap, facebook-oldal, YouTube-oldal, az aktivistákkal és az érdeklődőkkel való e-mailes levelezés, SMS-küldés, a választási hajrában még telefon-üzenet is. Kiválóan megszervezett csapatmunka, amelynek eredményeként gyakorlatilag “beszkennelték” az ország lakosságát. Akit lehetett meggyőztek, akik egyetértésüket fejezték ki, azokkal a választáson túl is tartják a kapcsolatot.

Ezen a ponton kötelességemnek érzem, hogy bevalljam, hogy az első pillanattól erős szimpátiával kísérem Jáir színrelépését, bár a pártba nem léptem be, a kapcsolati hálón ott a nevem, kapom a legközvetlenebb információkat, rendszerint előbb, mint ahogy az a hivatalos médiában megjelenik. A választásokon, mint izraeli adófizető állampolgár részt vettem, kifejezetten úgy időzítettem, hogy itt legyek, bár most a munkámat éppen másutt végzem. A Jes Atidra (Van Jövő) pártra szavaztam.

Politikai-gazdasági környezet

Natanjahut szeretik utálni. Izraelben és külföldön is. Ellenzői számtalan hibáját képesek felsorolni, csak arról feledkeznek meg, hogy a világválság közepette Izrael egy meglehetősen nyugalmas sziget, stabil, növekvő gazdasággal, ami jórészt ennek az utált politikusnak az előrelátásán múlott.  Ő hozta Izraelbe Stanley Fischert, aki 2005-ben lett az Izrael Bank elnöke, és aki pedánsan megóvta az izraelieket az eszetlen eladósodástól. Kétségtelen, itt is vannak megélhetési problémák, a lakások ára, különösen a Tel-Aviv – agglomerációban iszonyúan magas, és a középosztály, amely minden demokratikus társadalom gerince, komoly terheket cipel. Különösen zavaróvá vált az utóbbi évtizedekben, hogy a zsidó lakosság egyre növekvő részét képező ortodoxok sem a gazdasági életben, sem pedig az ország védelmében nem vesznek részt.

Felróják Natanjahunak, hogy személye, viselkedése elszigetelte Izraelt a nyugati világban, és ez a palesztin konfliktus kezelésében hátrányokat okoz. Az igazság az, hogy 2000 óta nincsenek komolyan vehető tárgyalások, és ez nem az izraelieken múlott. A nyugati világ mértékadó politikusai a konfliktust a saját érdekszférájukon keresztül szemlélik, az pedig többnyire nem azon az oldalon van, ahol Izrael állam létkérdése – a biztonság. Natanjahu ellenszenvesen vagy sem, de arra hívta fel a világ figyelmét, hogy Irán nem csupán Izrael problémája, sőt, a palesztin konfliktus sem egy lokális gond, hanem egy sokkal általánosabb kulturális küzdelem sűrűsödési pontja, aminek korrekt megoldása hatással lehet Európa és az egész nyugati világ jövőjére nézve – mintát szolgáltat. Natanjahu tanult elődei, Ehud Barak és Ariel Saron kísérleteiből, amikor Izrael egyoldalúan feladott állásokat, megbékélést remélve (a libanoni háború vége 2000 – Barak, gázai kivonulás 2005 – Saron), és mindkét esetben csak újabb háborút és terrort kapott helyette.  Natanjahu tisztában van azzal, amivel sok baloldali széplélek nem akar szembe nézni, hogy tudniillik az arab kultúrában az engedékenység a gyengeség jele, a gyengéket pedig nem illeti kímélet. Ellenkezőleg, az ellenfél gyengesége lehetőséget ad a fokozott támadásra, hiszen a cél 1948 óta mit sem változott: a palesztin vezetés ma is azt az álmot kergeti, hogy zsidótlanitja a Közel-Keletet. Ennek a célnak az elérésében pedig nem szempont a saját népük szenvedése.

Új politikusság

A 2013-as izraeli választócédulák...

A 2013-as izraeli választócédulák…

Az izraeliek gyorsan reagálnak a változásokra. Az évezredes üldöztetés, a kiszolgáltatottság  a zsidók génjeibe kódolta a reakciókészséget, amit az önálló állam léte sem csökkentett, inkább csak kiteljesített: a saját vezetőikkel szemben kíméletlenül fogalmazzák meg a kritikát, ha számukra kedvezőtlen döntések születnek, akkor nem restek kimenni az utcára, ha egyes monopol – helyzetű gyártók elszemtelenednek, fogyasztói bojkottot hirdetnek…

Nemrégiben Budapesten hallottam egy előadást az izraeli nonprofit szervezetek elképesztően nagy társadalom-, környezet-formáló hatásáról – miképpen járulnak hozzá, hogy a reménytelennek tartott helyzeteket is megoldják, miként segítik elő forprofittá  alakulni azt, ami nonprofitként indult, de éppen a tettrekészség lendítette előre gazdaságos vállalkozásokká…

Az izraeliek nehezen viselik el, ha hülyének nézik őket a politikusok, ezért újabb és újabb pártokat alakítanak és megmérettetik magukat a választásokon. Az országalapító Munkapárt és évtizedekig legfőbb ellenzéke a Likud képezte a klasszikus bal- és jobboldalt. De ahogy a szocializmus az egész világon befuccsolt, úgy az izraeli Munkapárt előbb csak választási vereségeket szenvedett, majd látványosan zsugorodni kezdett. Tőle balra ugyan megjelentek a kisebb, egyre szélsőségesebb pártok, de az ezredfordulóra  nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bal-jobb-felosztás értelmetlen. Politikai szakértők az izraeli társadalom jobbra-tolódásáról értekeztek, holott, aki itt élt, az a bőrén érezte, hogy a többség igencsak normális, utálja az értelmetlen ellenségeskedést a zsidók közt és a palesztinokkal kapcsolatban is.

Vannak a jobb oldalon is szélsőségesek, akiket az “átlag-izraeli” legalább annyira megvet, mint a “béke most, azonnal”-hisztérikus balosokat, akik a katonáink ellen tüntetnek. Az “épeszű többség” egyesítésére azonban sem a klasszikus baloldali Munkapárt, sem a jobboldali Likud nem volt képes. 2005-ben  létrejött a Kadima, mint centrális párt, amely valós igényt testesített meg az izraeli társadalomban, de régi politikusokból verbuválódott, akik az egymás elleni intrikában sokkal jobban teljesítettek, mint az összefogásban.

Izraeli sajátosság a vallásos pártok markáns jelenléte, amelyek a fő ideológiai áramlatoktól függetlenül mindig a kormánypárttal szövetkeznek annak érdekében, hogy választóik sajátos igényeinek megfelelő döntéseket csikarjanak ki. Ez vezetett el oda, hogy akár bal, akár jobboldali volt az izraeli kormány, a jesiva-növendékek állami támogatása a dolgozó középosztály kárára változatlanul működött.  Az ezredfordulóra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez tarthatatlan, hiszen a gazdasági életben aktívan részt nem vevő népesség sokkal nagyobb arányban nő, mint az adófizetőké. Arról nem is beszélve, hogy a tíz-tizenkét gyerekes vallásos családok, az állami támogatással együtt is, tűrhetetlen, bár önként vállalt nyomorban élnek. Sűrgetővé vált, hogy a felnövekvő korosztályoknak megélhetést nyújtó képzést kell kapniuk!

A közös kultúra a szekulárisoknak is fontos - Jáir fiának bar micvája

A közös kultúra a szekulárisoknak is fontos – Jáir fiának bar micvája

Jáir Lapid pártja helyesen ismerte fel azt, hogy a dolgozó középosztály problémáinak megoldása a vallásosok foglalkoztatásában rejlik. Akkor lehetnek elviselhetőbbek az adók, ha a szociális kiadások ésszerű szintre csökkenek, és ennek a kulcsa Izraelben a vallásosok aktivizálása a gazdasági életben. Szemben a megrögzött szocialista nézetekkel, nem az “államtól” várja el a lakosság jobb életfeltételeinek biztosítását, hanem a rendszert akarja átalakítani, amely a munkanélküliséget támogatja. Tisztában van azzal, hogy az adófizetők pénzét sokkal hatékonyabban kell felhasználni, de azt is tudja, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ezért az általános elvet, miszerint a terheket arányosan (nem egyenlően!) kell elosztani az ország lakosságára, 5 éves megvalósítási programot dolgozott ki. A választók szemében éppen ez adta a jelszó hitelességét, hiszen a vágyból akkor lesz jövőkép, ha kijelöljük az utat ami a célhoz elvezet.

Az idei választások másik fontos jelensége a Bait Hajehudi (Zsidó Otthon) párt előretörése. 2008-ban, egy sor jobboldali-mérsékelten vallásos, cionista pártocskát kötöttek csokorba, de 2009-ben a választásokon csupán 3 mandátumot szereztek. A régi politikusok itt is elzsörtölődtek volna még sokáig, ha Uri Orbach nem kezdeményezi a pártpoziciókra való választást, amelynek során egy agilis, fiatal ember szerezte meg a párt vezetését. Mondhatni, hogy Naftali Benet a cionista vallásosok Jáir Lapidja, mert a választásokon, végül is 12 mandátumot szerzett.

Az 1972-ben Haifán született Naftali amerikai-zsidó bevándorlók gyermeke, szekuláris szülei tértek vissza a valláshoz, de megmaradtak a cionista határon belül, vagyis a munka, a hadseregben való szolgálat továbbra is alapvető fontosságú számukra.

Naftali Benet - karikatúra globes.co.il

Naftali Benet – karikatúra globes.co.il

Elegáns, felső-középosztálybeli környéken nőtt fel, példaképe Joni Natanjahu volt, aki a hires entebei túsz-szabaditás során vesztette életét (a jelenlegi miniszterelnök bátyja). Maga is jeles katonai karriert futott be (רב-סרן), igy csak 1996-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait, de már 1999-ben saját céget (Cyota) alapitott, amit  2005-ig Manhattanban vezetett, majd 145 millió dollárért eladta.

2006-ban Benjamin Natanjahu felkérésére a Likudon belüli előválasztási kampányát vezeti. De csakhamar szembe kerül vele, amikor a telepesek vezetőjeként az építkezések befagyasztása ellen küzd. Jó érzékkel felméri, hogy az izraeli középosztály azon részének, amely mérsékelten vallásos (horgolt kipások), dolgozik, katonáskodik, és akik számára a cionizmus nem egy felejthető ideológia – nincs megfelelő képviselete. Szekulárisok és vallásosok közötti párbeszédet kezdeményez, és 2012-ben otthagyja a Likudot a Bait Hajehudi javára. Eléri, hogy a pártot kinyissák a nem vallásosok számára is, igy kapcsolódik be a munkába Ajelet Saked, akivel már korábban, Natanjahunál együtt dolgozott .

Mint ahogy Lapid, Benet sem a társadalmi különbségek közötti konfliktusok szításában, hanem a közös célok mentén való összefogásban látja a jövőt. Annak, hogy mindketten meglepésszerű győzelmet arattak a választáson, további közös vonásaik vannak:

– Mindketten sikeres emberek voltak a maguk szakmájában, lényegesen jobban kerestek, mint amit politikusként elérhetnek. Kizárt dolog, hogy a baksisért hajtanának.

– Azt a társadalmi réteget képviselik amelybe beleszülettek, amelyet alaposan ismernek, amely problémáival azonosulni tudnak, és ezt hitelesen tudják közvetíteni. Ráadásul, ez nem egy marginális réteg, hanem a gazdasági élet szempontjából a legfontosabb bázis, akik katonáskodnak, dolgoznak, adófizetők és ezt a felelősségteljes magatartást örökítik gyerekeikre.

– Mindketten a moderált szabad-versenyes kapitalizmus hívei, amelyben az egyéni ambíciókat, a kisvállalkozásokat támogatja az adórendszer, regulázza a nagytőkéseket és a feladatuktól elrugaszkodott szakszervezeteket. Egyértelműen támogatandónak tartják az elesetteket, a korlátozott képességűeket és az öregeket, de semmiképp nem azokat, akik kifogásokat keresnek arra, hogy miért nem dolgoznak.

– Mindketten elsőrendű fontosságúnak tartják az oktatást, amely lehetőséget teremt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, és az ország gazdasági növekedésének záloga a magas hozzáadott érték, amit csakis magasan kvalifikált munkával lehet elérni.

Még abban is egyetértenek, hogy azok a fiatalok, akik a seregben szolgáltak, kedvezményeket kapjanak a lakáshoz-jutásban, a tanulásban. A terhek arányos elosztását is hasonlóképpen képzelik, azonban a palesztinokkal való viszonyt illetően látszólag komoly különbségek vannak – bár, ki tudja, hiszen Jáir Lapid nem tett le az asztalra egy konkrét tervet arra vonatkozóan, hogy miként látja megoldhatónak a konfliktust, Benet viszont azonnali recepttel szolgált. Meg is kapta ezért a magáét…

Benet javaslata szerint Izraelnek fityiszt kellene mutatnia a világnak, legfőképpen Obamának és Európának, annektálnia kellene az oslói egyezmény szerinti C-területeket, amelyek a Juda-Somron térség kb. 60%-át jelentik, az összes telepessel (kb. 350 ezer) és az ott élő palesztinokkal (kb. 50 ezer) együtt, akik teljes jogú izraeli állampolgárok lehetnének. A Fatah által ellenörzött Juda és Somront, illetve a Gázai-övezetet, tőle akár Palesztin Államot is, az IDF képes ellenőrizni, kordában tartani a terrorista tevékenységet. A területfoglalásnak nem ad ideológiai vagy vallási indítékot, csupán praktikus, biztonsági és gazdasági szempontokat emleget. És éppen ebben van a realitás-értéke.

Izrael állam megalakulása óta élnek területén arabok, keresztények és muszlimok, akik több-kevesebb sikerrel felvették a zsidók életritmusát, munkatempóját, siker-éhségét. Nagy vonalakban igaz az a tétel, hogy a gazdasági helyzet javulásával a nacionalista illúziók és az ellenségeskedés is csitul – Izraelen belül. Ott, ahol a törvény, a demokratikus állam vezetése erre lehetőséget ad. A Palesztin Autonómiában viszont a vezetők a feszültség szításában érdekeltek, vajmi keveset foglalkoznak a lakosság életkörülményeinek javításával. Ismert jelenség, hogy az Autonómia területéről beházasodnak Izraelbe, az elviselhető életért. Benet tehát azt mondja, hogy nem kell annyit nyavalyogni, hozzunk törvényt arra, hogy a C-terület pedig Izrael, és adjunk személyi igazolványt 50 ezer palesztin arabnak. A többi pedig oldja meg a maga problémáját ott, ahol van. Nem a mi dolgunk…

Lapid sokkal szofisztikáltabban adja elő a maga megoldását – tárgyalni, tárgyalni, akkor is, ha évtizedekig tart… a zsidó települések tömbje  Izrael része kell legyen. Végső soron a különbség nem túl nagy, a hozzá vezető út az európai diplomáciai szokásoknak jobban megfelel, de a Közel-Keleten egyáltalán nem biztos, hogy működik. Lapid nem harci alakulatnál szolgált, nem ismeri  “testközelből” a konfliktus emberi oldalát. Nem lehetetlen, hogy Benet ráérzett a radikális megoldásban rejlő előnyökre, amelyeket az érintett arabok talán sosem mondanának ki, de gyakorlatilag az ő, személyes érdeküket is szolgálná. Amikor a 2000-es béketárgyalások során felmerült, hogy izraeli arab városok kerülnének a Palesztin Államhoz, az érintett települések lakói hevesen tiltakoztak – “másodrendű, izraeli állampolgárként” és jobb, mint elsőrangú palesztinként.

Arról, hogy milyen hatása lehet az izraeli társadalomra a jelenlegi választási eredmény, a sorozat második részében térek ki, majd pedig a harmadik részben a tanulságokra, amelyeket a magyar választóknak és a politikusoknak is érdemes levonni. 

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.