Választások 2013 _ 2.rész

Az izraeli parlament a demokrácia, a menora a kulturális közösség jelképe

Az izraeli parlament a demokrácia, a menóra a kulturális közösség jelképe

Az izraeli választások eredményei csak azokat lepték meg, akik nem ismerték behatóan az itteni helyzetet. Akik azt hitték, hogy a politikai játszma változatlanul két, nagy és egymással ellenséges tábor kötélhúzása marad, amelyre mindkét oldalon kisebb, változó összetételű csoportok akaszkodnak, és ettől függően hol ez, hol az a tábor győz.  A választási eredményt taglaló kommentárok többsége továbbra is bal-, és jobb-oldali tömbről fecsegett, holott ennek ma semmi jelentősége.

Már tavaly májusban lehetett tudni, hogy a “régi politikusság” végét járja, amikor Saul Mofáz megszerezvén a Kadima vezetését, bekuncsorogta magát Natanjahu kormányába. Az akkori, tel-avivi tüntetés előrevetítette a választók itéletét: most, a Mofáz vezette Kadima csak hajszálnyival jutott be a parlamentbe, két mandátummal. Az előző választásokon a Cipi Livni vezette párt 28 mandátumot szerzett. De a párton belüli acsarkodás az új pártot alakított Livnit is jelentősen erodálta: csupán 6 mandátumot kapott.

A hajdan erős kormányzópárt élén Seli Jechimovics kemény munkával igyekezett megújítani az előző választásokon mindössze 13 mandátumot szerzett Munkapártot. Ez csak részben sikerült, hiszen most 15 mandátummal jutottak be a parlamentbe, ami az elvárásokat messze alulmúlta a párton belül. Az már más kérdés, hogy talán nem Selivel, hanem az ideológiával van baj – az izraelieknek elegük van az egalisztikus, “gondoskodó állam”-ra épülő rendszerből. Az izraeli fiatalok nagy számban tanulnak egyetemeken, főiskolákon, nekik nem a nyugdíjas állás az eszményük, hanem a kimagasló siker. Közutálatnak örvendenek azok a szakszervezet-monstrumok, amelyek leállítják a vasutat, bezárják a kikötőket, sztrájkra buzdítják a pedagógusokat – amelyek a Munkapárt legfőbb támaszai. Persze Seli is elkövetett néhány hibát, azon felül, hogy keményen tartotta magát a régi ideológiához: többször hangsúlyozta, hogy mennyire nem kíván együttműködni a Natanjahu-Liberman formációval.

A Likud mandátumai számának alakulása

A Likud mandátumai számának alakulása

Az izraeliek többsége nem kér sem a szocializmusból, sem abból a gyűlölet-kampányból, amelyet a Munkapárt folytatott “Bibi” (Benjamin Natanjahu) ellen – az izraeli választók érettebbek, felelősségteljesebben döntenek, mint a régi tipusú politikusaik. Ezért váltották le őket oly nagy számban – 47 teljesen új képviselő lesz a 120 fős izraeli parlamentben.

A Likud már a 2009-es választásokon is gyengén szerepelt, 27 mandátumot szerzett, eggyel kevesebbet, mint a Kadima akkor, ám Benjamin Natanjahunak sikerült kormányzó többséget összelapátolni, ami Cipi Livninek nem ment. 2005 óta, változó sikerrel vezeti a pártot Natanjahu, a mélypont 2006-ban volt, amikor mindössze 12 parlamenti széket foglalt el a párt. Ez különösen durva bukás volt a 2003-as még Ariel Saron vezette párt eredményéhez képest – 38 mandátum.

A hanyatlás azonban már az 1984-es választásokon elkezdődött – a két nagy, egymással szemben álló párt szétesésének  közel harminc éves folyamata során átalakult az izraeli társadalom, és aki nem vette észre az időváltozást, az szükségképpen elbukott, vagy ha most még kapott is egy csekély haladékot, a következő választásokon menthetetlenül kiesik.

Az időzítés

Az “épeszű többség” számára az ország jövőképe világos:

– Gazdaságilag és kulturálisan Izrael a világ élvonalába törekvő kis állam, amely legnagyobb természeti kincse a kiművelt emberfő, a változó körülményekhez gyorsan alkalmazkodni tudó képesség. Ezért mind az egyén, mind a társadalom szintjén kiemelkedően fontos az oktatás minősége, a nagyon különböző kultúrájú helyekről érkezett bevándorlók és az itt születettek anyagi hátterének egyenlőtlenségéből fakadó hátrány csökkentése – az esélyegyenlőségre való törekvés. A hangsúly a magas hozzáadott értékkel működő gazdaság fejlesztése, nem pedig a javak újraelosztásának egyenlősdit célzó erőltetése.

– Izrael létének biztosítása mindaddig elsőrangú feladat, amíg egy alapvetően ellenséges, változó kultúrájú környezetben van. Izrael tudomásul vette, hogy a szomszédai nem szende svájciak, megtanulta a közel-keleti játékszabályokat, kompromisszumokra igen, de létének felszámolására nem hajlandó. Ezért a világszínvonalú hadsereg fenntartása és rendületlen korszerűsítése komoly terhet ró a közösségre, amelynek minden tagja ebből, valamilyen formában, részt kell vegyen.

Izrael és környéke– Izrael megalakulása óta számos háborúban győzött az ellenségeivel szemben, ezek eredményeképpen területeket foglalt el, bár ezen háborúk célja sosem volt a területszerzés, hanem csupán a zsidó lakosság életének védelme. Tekintve, hogy a támadásokat nem Izrael, hanem az ellenségei indították, az elfoglalt területek sorsát alapvetően az határozza meg, hogy miként garantálható az ország biztonsága. Izrael megállapodást kötött korábbi ellenségei közül Egyiptommal, Jordániával, ennek során olyan területekről mondott le amelyeket igazságos háborúban szerzett. Egyoldalúan kivonult Libanonból és a Gázai övezetből, amelyek nem hozták meg a várt eredményt – a békét. A palesztin arabokkal kötött Oslói megállapodás (1993) értelmében az elfoglalt területek egy része (A és B körzet) a Palesztin Autonómia részeként működnek, és annak ellenére, hogy az önálló Palesztin Állam kikiáltásának óhaja újra és újra elhangzik, annak infrastrukturális alapjait az autonómia kormányzata nem rakta le, vagyis az Izraeltől való függés Izrael akaratától függetlenül is fennáll mind a mai napig.

– A világ szemében Izrael a béke akadálya, az úgynevezett telepes mozgalom miatt, amely ma 350 ezer izraeli otthonát jelenti Juda és Somron területének egy részén (C körzet). A telepes mozgalomban kezdetben összefonódtak az ideológia (az isteni igéret földjének betelepítése) és a katonai szempontok (védhető határok), de mára ez lényegében különvált és az ország védelmi szempontjai határozzák meg a jövendő határvonalat. Izrael két ízben is kitelepítette a saját lakosait olyan területekről, amelyeket átadott – Egyiptomnak a Szinai-félszigetet, a Palesztin Autonómiának a teljes Gázai övezetet. Különösen a 2005-ös gázai kivonulás osztotta meg az izraeli társadalmat, ám tanulsága (értelmetlensége?) létrehozott egyfajta konszenzust, miszerint hasonló tömeges kitelepítés nem történhet meg – ezért a zöld határnak nevezett 1948-as tűzszüneti vonal semmiképp nem lehet a palesztin-izraeli határ. Akkor sem, ha Obama ezt szeretné.

– Az izraeli társadalom döntő többsége szeretne megállapodást a palesztínokkal, de 2000 óta tudja, hogy ez nem megy olyan gyorsan, mint azt a kilencvenes évek euforikus hangulatában gondolta. Generációk nem élhetnek “átmenetileg”, ezért szép vagy nem, a biztonsági kerítések építése csak a szélső-balos aktivistákat hozza ki a sodrából, az “átlag-izraeli” örül, ha nem robbannak fel az autóbuszok Tel-Avivban.

– Kialakulásának történelmi okai miatt az izraeli társadalom többsége a demokráciát ugyan nagyon fontosnak tartja, de azt sem kevésbé, hogy Izrael a zsidó nép állama, ezért a bevándorlás elbírálásában a humanitárius szempontok hátrébb szorulnak. Ezért az afrikai, muszlim, illegális bevándorlás megakadályozását megoldandó feladatként kezeli.

– Az izraeli gazdaság a világ legfejlettebbjeivel  áll szakadatlan versenyben, ami azt is jelenti, hogy a magas kvalitású munkaerőt csak úgy tudja megtartani, ha megfelelő életkörülményeket biztosít. Az izraeli egyetemisták szövetségének vezetője 2011 nyarán hitelesen közvetítette a nézetet, miszerint “mi, ha kell, meg is halunk ezért az országért, de amíg élünk, addig szeretnénk úgy élni, mint kortársaink a fejlett világban”.

Tehát nem véletlen az, hogy a 2013-as választásokon éppen azok értek el kiemelkedő sikereket, akik meghallották az idő szavát, és következetesen kiálltak az izraeli társadalom legmasszívabb, legstabilabb jövőképpel rendelkező többségének érdekeiért. A pragmatikus, konzervativ-liberális politikusoké a jövő, akik következetesen vállalnak egy irányt, ami a társadalom többségének elfogadható, nem ígérgetnek agyba-főbe megvalósíthatatlan dolgokat, hanem tervekkel állnak elő, vita-, és kompromisszum-képesek, de nem elvtelen megalkuvók, a saját hatalmukért mindenre képes törtetők. Az “új politikus” már bizonyította képességeit az eredeti szakmájában, nem azért akar hatalmat, hogy megszedje magát, hanem azért, mert saját sikereinek tapasztalatát a közösségi érdek szolgálatába akarja állítani, hogy a gyerekei nemzedékének már könnyebb, jobb legyen az élete.

Jáir Lapid ezért nem köthetett “baloldali szövetséget”, ahogy Seli Jechimovics elképzelte – keményen fogalmazott, amikor azt mondta, hogy “Zuábikkal” nem lép egyezségre. Hanin Zuábi ugyan már nem parlamenti képviselő, de nevének említése, sőt, lekicsinylő többes számba helyezése éppen azt célozta, hogy olyanoknak, akik a cionista államot támadják, nem lehet a szövetségese. Nem az arabokra, úgy általában gondolt, hanem a szélsőségesekre. Mivel a “tömbösített” elgondolás szerint a Jes Atid baloldali, amit egyébként Jáir Lapid több ízben is cáfolt, nyilvánvalóan onnan kellett kirívó példát vennie, de a pártja szempontjából a szélsőjobb ugyanúgy elfogadhatatlan.

Az izraeli társadalom 2013-ban felelősségteljes döntést hozott: folytathatja Natanjahu a kormányzást azzal a feltétellel, hogy maga mellől száműzi a szélsőségeseket, a haszonlesőket, azokat, akiket csak a saját, vagy közvetlen környezetük boldogulása érdekéli, nem pedig az ország sorsa.

A harmadik részben a tanulságokról lesz szó, amelyeket a magyar választóknak és a politikusoknak is érdemes megfogadni. 

A sorozat első része: itt

és itt a harmadik rész 

Comments Closed

Hozzászólások (4)

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Robi szerint:

    Kedves Éva,

    örülök, hogy rábukkantam a cikkeire a “Lehár”-on keresztül. A politikai jellegüek mellett különösen kiváló a “Menyország most” elemzése.

    Minennel egyetértek, amit ir :-).

    Pár éve naponta olvasom az izraeli lapokat és elég aktiv voltam a The Olive Branch blog-on. De mindezt csak angolul tettem/teszem.

    Csak egy apró kérdés:

    Én mindig úgy gondolok a(z egykor rövid ideig jordán) West Bank-ra, mint Judeára és Szamáriára. Azt hittem ez a magyar nevük, bár tudom hogy pár ezer év alatt a határok változtak.

    Mi indokolja magyar szövegben a Juda és Somron elnevezéseket?