24_vájikrá – וַיִּקְרָא

vájikrá – וַיִּקְרָא – és szólította…

(Mózes 3. könyve – 1. fejezet   1. bekezdéstől  6. fejezet végéig)

Mózes harmadik könyve a zsidó papság, a leviták egyházi szolgálatairól szól. Egy nem vallási meggyőződésből fakadó hetiszakasz-magyarázat számára szinte érdektelen szöveg – gondolhatnánk. Ráadásul, nem kevés viszolygással olvassa egy XXI. századi ember a Szentélyben folyó véres áldozati szertartásokat. Miért is van erre szükség?

Annál is inkább, mert a második Szentély pusztulása után (i.sz. 70) a zsidók nem csinálnak ilyen gusztustalanságokat… Az ima, az elmélkedés jelenti a Mindenhatóval való kapcsolatot, nem pedig szegény jószágok leöldöklése. Ráadásul, ezek az áldozatok valamiféle emberi bűnök ellentételezésére is szolgálnak – ez már végképp kiveri a biztositékot egy mai ember agyában.

Nem értettem, hogy miközben a zsidóság törvényei, életformája a 3500 évvel ezelőtti világban meglehetős modernitással bírtak, miért volt szükség erre a mészárszéki borzalomra? Már a talmudisták is érezhettek némi viszolygást, mert az áldozatok szerepét azzal magyarázták, hogy ez mélyen él az emberiség őstörténetében, és miközben a zsidóság valóban sokféle újdonsággal szolgált a kor vallásaihoz képest, tudatosan, nem akartak teljesen elszakadni a hagyományoktól… vagyis, már akkor volt némi félrekacsintás a népszerűség felé? Engedmény a primitiv emberi ösztönök felé, hogy ezen az úton becsempészhessék az új gondolatokat, a másfajta megközelitést az egy Istenről?

Ha ez igaz, akkor talán azt kellene megvizsgálni, hogy miért gondolta az emberiség, oly sok ideje, hogy a véres áldozatok ellentételeznek másfajta bűnöket, és egyáltalán, milyen bűnöket lehet feledtetni azzal, hogy ártatlan élőlényeket gyilkolászunk közben? Egyáltalán, milyen Isten az, akit ez a mészárszék „engesztel”? Persze, ha úgy viszonyulunk az Istenhez, hogy nem ő teremtette az embert, hanem az ember teremtette meg a maga istenét, akkor a dolog ésszerűbb – három és fél évezrede az emberiség probléma-megoldási képessége az áldozati állatok szintjén volt, ma már pszichés állapot.

De az is lehet, hogy egészen másról van szó: ha úgy vesszük, az ember a természet szülötte, még akkor is, ha magáról meglehetős önteltséggel gondolkodik – az állatvilág egy kicsit több ésszel megáldott része. Ez az ész ugyan előre is viszi, ha úgy tetszik kiemeli az állatvilágból, de nem kis problémát is jelent a gondolkodás képessége. A falkából társadalommá szerveződés sem mehetett túl könnyen. Az együttélés, ma is tapasztaljuk, hogy bizonyos alkalmazkodást kiván. Önkorlátozást, a totális, ösztön-szabadság helyett kialakuló rendhez való viszonyban.  A törvényeknél hatásosabb is lehet egy olyan szellemvilág, amely az ember félelmeire épít. Hiszen a természetbe ágyazott ember egész élete tele volt  apróbb és nagyobb félelmekkel. A babonaságunk is ebből táplálkozik.

Az áldozat, amit az ember megtehet egy felsőbb hatalom kiengesztelésére – sokféle lehet, és ez ma is létezik, habár ma már nem gyilkolászunk nyilvánosan állatokat ezért. Fogyókúrázunk, hogy a társadalmilag kivánatos modellhez közelitsünk, mérhetetlen pénzekért vásárolunk tárgyakat, hogy elnyerjünk egyfajta társadalmi elfogadottságot. Belegondolunk eközben, hogy ez megegyezik a mi természetes vágyainkkal? Rengetegszer büntetjük önmagunkat vélt vagy valódi bűneinkért – a szabadság önként korlátozásától, a fizikai önsanyargatáson át akár az öngyilkosságig… miért tesszük ezt?

Miért nézünk irigységgel vegyes utálattal azokra, akik természetesebben viselkednek, akik kevésbé akarnak egyformák lenni, akik nem fogadják el a társadalmi korlátokat? Az ősi félelem lenne ez? Félelem a természet vad erőinek kiszámithatatlanságától, és kapaszkodás valami vélt biztonságba? Az a vágy, hogy valaki más tegye életünket biztonságossá, mert magunk képességeiben nem bizunk eléggé?

A hetiszakasz számomra a riasztó példa arra, hogy az ember zsigeri félelmei milyen pótcselekvésre ragadtatják. A megfelelni vágyás igénye az Isten és ember viszonyában nyeri el a legszélsőségesebb formáját, hiszen az ember minden igyekezete elégtelen, hogy a Mindenható magasságához felérjen… Valóban?

Mi lenne, ha az emberi teljességet valami más jelképezné? Ha az emberiség megpróbálna kiegyezni valamennyire az „anyatermészettel”, ahelyett, hogy valamiféle patriarchális felsőbbség elvontságához viszonyítsa az életét?

A zsidóság ma is változó, szeretném hinni, hogy haladó hagyomány, amelyben a vallásos feminizmus egy igen különös ága kezd kibontakozni. Héberül az Istent Elohimnak -אלוהים – hivjuk. Az anya héberül: Ima. Ez a feminista vallásos irányzat, amely a természetességre való törekvésében is élenjáró az Istent ELOHIMA – אלוהימה –  névvel jelöli.  Öldöklés helyett a természetbe ágyazódást tekinti követendőnek, de nem úgy, hogy visszakapaszkodunk a fára, amiről lejöttünk, hanem azzal, hogy megteremtük az emberi együttélés arányosságának új módját, nő és féfi, egyik nemzet és a másik, illetve az ember és a szabad természet között.

Úgy legyen…