31_emor – אֱמֹר

emor  –  אֱמֹר  –  szólj

(Mózes 3. könyve – 21. fejezet   1. bekezdéstől  22. fejezet végéig)

A  hetiszakasz ugyan alaposan részletezi, de egy szóval is meg lehet jelölni, hogy milyen ember kell legyen a kohen (a Szentélyben szolgálattevő pap) – tökéletes ( מושלם ). Kivül-belül, testi és szellemi értelemben, és persze etikailag is.  Mint minden ideál, a maga teljességében aligha létezik, és ezt a kohaniták későbbi története is bizonyítja.

A kohenek, amolyan vallási arisztokráciát képviseltek a zsidóságon belül. Szerepük hangsúlyos volt a sivatagi szentély (Találkozás Sátra) és a később, Jeruzsálemben megépített első és második Szentély idején, és természetszerűen csökkent a babiloni fogság során, a kétezer éves galutban pedig végképp munkanélkülivé váltak, hiszen a zsidók többé nem mutattak be áldozatokat.

A kohenek csak Áron törzséből kerülhettek ki, vagyis ez egy születési előjog alapján szerveződő vallási vezetés volt, mindaddig, amíg a Szentély létezett. Míg a zsidóság anyai ágon „öröklődik”, a kohanitákat  apai ágon tartják számon. Mind a mai napig.

Abban az időben, amikor a megélhetés alapja a föld, amelyen mezőgazdasági termelést folytathattak, a kohenek nem kaptak földet – eltartásukról a közösség kellett  gondoskodjon. Függőség, amely azonban egyfajta felsőbbrendűséggel párosul.  Ez az egyik momentum, amely szinte előre kódolja az előjoggal való visszaélés lehetőségét.

A zsidó történelem során végigvezethetők a kohenek erkölcsi züllésének és megújhodásának fázisai – súlyosan befolyásolva az egész nép sorsát.

Bár az állam vezetése nem az ő dolguk, az általuk birtokolt tudás révén befolyásuk meghatározó volt, nem egyszer. Az európai kultúrkörben Jehosua ben Josef (Jézus) történeteiben ismert a szentélyi arisztokrácia despotizmusa, amely nem sokkal később, szinte sors-szerűen kihivja a pusztulást (70-ben a második Szentélyt Titus leromboltatja).

Meglehetősen furcsa, hogy a Tórában leírt államkonstrukció mai szemmel nézve is demokratikus volta mellett, a kohaniták milyen jelentős előjogokkal rendelkeznek. Vannak történészek, akik szerint a Tórának ez a része később keletkezhetett, amikor a szentélyi szolgálat hatalommá emelkedett, és az előírások éppen ezt a hatalmat kívánták megszilárdítani. Miközben igen komoly követelményeket támaszt a Tóra a kohen személyiségével kapcsolatban, ezzel ellentmondásban van az, hogy ebbe a körbe csak születési jog alapján kerülhet valaki.

Mondhatni, szinte „megváltás” volt a zsidóság számára a Szentély pusztulásával a kohaniták hatalmának megszünése, hiszen ezek után egy képességeken alapuló közösségi vezetés korszaka jött el.  A rabbi ugyanis, csak a tudásának köszönheti a tekintélyét.

Az államát-vesztett zsidóság szétszóródott. Ugyanakkor, ahhoz, hogy egy zsidó a vallását gyakorolni tudja, közösségre van szüksége. Ezért aztán a vándorló zsidók kisebb-nagyobb közösségeket alkottak, amelyek szervezése egy világi ember feladata volt, de minden körülmények között kellett egy szellemi vezető is, és ez lett a rabbi, a nagytudású ember, aki irányt mutat a közösség tagjainak.

A tórai munkamegosztás elismeri a tudás hatalmát, a tudással rendelkezők előjogait, és a „szellemi munka” társadalmi hasznát azzal, hogy az  ezzel foglalkozók eltartását a közösség  többi részére hárítja. Csakhogy, ezekért az előjogokért meg is kell dolgozni, mégpedig egy olyan „tökéletesség-mérce” alapján, amely az átlagember számára talán nehezen tartható be, de a „kiemeltek” éppen azért kerülhetnek abba a pozicióba, mert nekik különbeknek kell lenniük az átlagnál.

Tehát, amikor azzal védekeznek egyesek, hogy az ország szellemi vezetői nem jobbak, de nem is rosszabbak az átlagnál,  akkor éppen a vezetői szerepüket teszik kérdésessé, hiszen, ha csak olyanok, mint a többiek, akkor menjenek vissza az eke szarvához, szántsanak, vessenek, arassanak, mert eltartásukat csak az indokolja, ha cseppet sem átlagosak. Ha pedig az általuk birtokolt információt használják  privát hasznuk növelésére,  nem pedig a „szent szolgálat” tökéletesítésére, akkor ezzel népük sorsát pecsételik meg – igaz, a pusztulás, a saját szerepüket is aláássa.