32_behár – בְּהַר
(Mózes 3. könyve – 25. fejezet 1. bekezdéstől 26. fejezet 2. bekezdés végéig)
Megint a Szináj hegyén vagyunk – ebben a hetiszakaszban. A Mindenható ad utasításokat Mózesnek arra vonatkozóan, hogy miként kell majd éljenek, ha belépnek az Igéret földjére, Kánaánba.
„Hat esztendőn át vesd a szántóföldedet, hat esztendőn át metszedd a szőlődet, és takarítsd be annak termését. A hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek. ”
Látszólag az ókorban ésszerű földhasználati utasításról van szó, miszerint időnként parlagon kell hagyni a földet, hadd pihenjen. Másfelöl, ha belegondolunk, nem is lehetett olyan könnyű betartani, hiszen a kihagyott év helyett, előre kellett gondoskodni kellő mennyiségű terményről. A továbbiak, amikor a 7×7 év utáni „jovel” (50.év) előírásait olvassuk, már egy, szinte utópisztikus világ képe bontakozik ki.
„Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy ő tőle kamatot vagy uzsorát…”
Kétségtelen, a földhöz, az ókori ember megélhetésének forrásához való viszony már-már teljesíthetetlen követelményei mögött ott húzódik az intelem – ne ragaszkodj túlságosan ahhoz, aminek állandóságához képest az életed túlságosan rövid.
Az ember dolgozik, hogy megszerezzen bizonyos javakat, amelyek birtoklásától talán nagyobb biztonságot remél – termőföld, ház, bútorok, festmények, drága ékszerek, sok-sok pénz… mindez valóban megkönnyitheti az ember életét, de ugyanakkor ott az isteni figyelmeztetés, miszerint ezt mind, egy pillanat alatt el is vesztheted (az időjárás tönkreteheti a termést, a házadat rombadöntheti a földrengés, vagyontárgyaidra adót vethet ki a kapzsi kormány,…), és különben is, mit érsz minden vagyonoddal, ha az életed elmúlik miközben azért éltél, hogy felhalmozd ezeket?
A kulcsszó, talán a mértékletesség, az arányosság, amely oly tökéllyel létezik a természetben, amelyet, mi emberek leginkább csak összezavarni vagyunk képesek, és oly ritkán találjuk meg a helyes arányt. Amikor a szombati „megálljt” parancsolja az Úr, nem valami tétlenséget követel, hanem a dolgok átgondolását – szombaton ne nézz a munkádra, a fejed használd emelkedettebb gondolatokra! Hasonlóan lehet ez a hetedik évvel is – időnként át kell gondolja az ember az életét, mit tett és mit tehetett volna, mit hagyott ki, amit pótolnia kellene… mire volt jó mindaz, amit csinált, mit kellene másként csinálnia…
A Tóra magas mércét állít: olyan viselkedést vár el, amely túlmutat az emberi gyarlóságon. Természetesnek tartja az ember birtokolni való vágyát, de mérsékletre int – nem lehet mindent, és minden áron birtokolni! Ha valaki áttapos embertársain fékezhetetlen vágyában, könnyen megeshet, hogy egy nálánál nagyobb erő ragadja el, amit igy megszerzett. Mások szerencsétlen sorsát nem illik kihasználni, a nyereségedet egy határon túl vissza kell juttasd a közösséghez…
Mondhatni – a gazdagság kötelez. Ha ügyes voltál, tehetséggel, vagy szerencsével szép vagyont gyűjtöttél, az nagyszerű dolog, de a tulajdon felelősséggel jár. Nincs szó itt a marxista „földi menyország”-szerű egalizmusról, annál sokkal bölcsebb az Irás. Gyűjts, gyarapodj, de közben légy tekintettel másokra is, mert csak akkor van erkölcsi alapod arra, hogy a vagyonodat meg is tartsd.
A zsidó filozófia nem dijazza azt az újgazdag attitűdöt, amely nem törődik a környezetével. Adományozni, segiteni az elesetteken nem nagylelkűség, hanem kötelesség. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nem lehet igazán megbecsült tagja a közösségnek. Egy jól működő társadalomban az állam nem kell erőszakkal kivegye a gazdagok zsebéből az „adományaikat” – látják, és átérzik a környezetük problémáit, és lehetőségük szerint segitenek. Egy Rothschild, egy Soros, egy Lauder természetes gesztusa a felajánlás, és az sem ritka, hogy egy ember, aki élete során szép nagy vagyont hozott össze, miután gyerekeit a legjobb iskolákban járatta, elinditotta egy sikeres életpályán, vagyonát nem rájuk, hanem a közösségre, valamilyen nonprofit alapitványra hagyja.