33_bechukotáj – בְּחֻקֹּתַי
bechukotáj – בְּחֻקֹּתַי – törvényeim szerint…
(Mózes 3. könyve – 26. fejezet 3. bekezdéstől 27. fejezet végéig)
Mózes harmadik könyve megfogalmazza a közösség együttélésének szabályait. Az emberek egymás közötti kapcsolatait és a természettel való viszonyukat. Ezek a szabályok ókori körülmények között született rendszert tükröznek, mégis, alapelemei, az elvrendszere mindmáig érvényes keretet adnak a zsidó-keresztény kultúrán nevelkedett nyugati társadalmakban élőknek. Valószínűleg azért, mert az emberi természet mély ismeretén alapulnak. Ugyanakkor, az előttünk álló hetiszakasz markánsan árulkodik arról a fejlődési folyamatról, amelyet az ember megtett, ösztönös léte és az intelligens társadalmi tudattal rendelkező állapot között, az elmúlt évezredekben.
Kezdetben – ez nem csak történelmi távlatban, hanem tudati állapotot tekintve is igaz, tehát ma is tetten érhető ez a viselkedés – az ember szimpla érdekek mentén viszonyul embertársaihoz. Ez a „mi hasznom van belőle?” tudatállapot, amely középpontjában a magát teremtés koronájának tartó egyed, aki úgy próbálja rendezni az életet maga körül, hogy tetteinek egyértelműen és kézzelfoghatóan a saját hasznát kell szolgálnia. Látunk ilyeneket közhivatalokban is, a közügyek kárára.
A következő tudati állapot, amelyet a hetiszakasz ír le, az ember, akit a „jutalom és büntetés rendszerében” lehet befolyásolni. Ha megtartod a törvényeimet – mondja az Úr, akkor csupa jó dolog fog történni veled, „békességet adok azon a földön”. De ha nem, akkor büntetések sora vár rád, úgy, hogy megemlegeted. Vagyis, a rossztól való rettegés tartja kordában az önző ösztönöket. Halálos fenyegetés, későbbi korokban a börtönbe zárás lehetősége játszik elrettentő szerepet.
Mind a mai napig használjuk a jutalom és a büntetés kettősét a gyerekneveléstől a társadalmi érintkezés szinte minden területén. Ebben a tekintetben tehát, mit sem változott a helyzet az ókortól mostanáig. Ezt a héber köznyelv a bot és a répa – מקל וגזר – hasonlattal illeti. Adok, ha jól viselkedsz, és ütök, ha rosszul. Ami azt illeti, a közel-keleten ezt a nyelvet értik, mind a mai napig. Mindannyiszor, amikor az izraeliek a „belátás humánus elve” alapján tettek lépéseket, pórul jártak.
Hogy mi az a „belátás humánus elve” ? Ha az ember, mint ösztönös, de ugyanakkor gondolkodó lény, felismeri a másik ember, a másik közösség jogait, amelyek nem kevesebbek, mint a magunké. Ösztönösen elvenném, ami nekem kell, törvénytisztelőként elfogadom, hogy nem vehetem el azt, ami a másé, és kultúrlényként esetleg megosztom azt is, ami nekem van a másikkal, mert belátom, hogy neki is joga van élni. Vagyis a kultúrlény képes túllépni a saját ösztönein, a saját önzőségén, és képes magát a közösség integrált elemeként látni, és ennek megfelelően viselkedni. Az ember, aki hősiessége éppen abban a legnagyobb, hogy képes a saját ösztöneit megfékezni a harmonikus együttélés érdekében.
Igen, tudom, ez majdnem olyan, mint egy utópia. De azért azt is tudjuk, hogy vannak ilyen emberek, ha keresni is kell az emlékezetünkben, azért találunk ilyesmire is példát.
A hétvége aktualitása Obama elnök béketárgyalási javaslata, amire az izraeli miniszterelnök, meglehetős udvariatlansággal nemet mondott. Obama javaslata lényegében a belátás humánus elvén alapuló viselkedésre szólítja fel az izraelieket – ami nem is lenne baj, hiszen az izraeliek már több ízben tanusították, hogy képesek erre. 2000-ben ilyen alapon vonultak ki Libanonból, 2005-ban a gázai övezetből, mindannyiszort azt remélve, hogy az ő gesztusuk békét hoz a térségre. Egyoldalú lépések voltak, amelyeket a másik fél „nem értett meg”, nem nagyvonalú gesztust, hanem gyengeséget látott benne. Natanjahu tehát, a közelmúlt keserű tapasztalatának alapján mondta azt, hogy a másik fél, sajnos nem érti a belátás humánus elvének nyelvezetét, hanem legfeljebb a jutalom és büntetés rendszerében bírható arra, hogy békében éljen a környezetével. Abban a szisztémában pedig nem elég minduntalan „jutalmazni”, főleg nem azelőtt, hogy a jutalom reményében a másik fél bármit is tenne.
