37_slách lechá – שְׁלַח-לְךָ

slách lechá – שְׁלַח-לְךָ – küldjél…

(Mózes 4. könyve – 13. fejezet   1. bekezdéstől  15. fejezet    végéig)

Ha az ember eredetiben olvassa a Tórát,  a héber szóhasználat időnként olyan különbségeket tár fel, amelyeket a fordítás eltakar.

A hetiszakaszunk sokak által ismert történet, miszerint Mózes kémeket küld Kánaán földjére, hogy federítsék milyen ott az élet. A héber szövegben azonban a kémkedés ( lerágel – לרגל  ) kifejezés helyett  egy másik szerepel következetesen ( látúr – לתור ), amit inkább feltárásnak, turistáskodásnak  lehet nevezni. Ellentmond a kémkedésnek az is, hogy minden törzsből előkelő, névvel is megjelölt ember kerül a delegációba. Tehát szó sincs itt egy titkos küldetésről, sokkal inkább egy diplomáciai akcióról.

A negyven napig túristáskodó delegáció aztán konkrét bizonyítékokkal tért vissza a föld gazdagságát illetően, ugyanakkor elmondják, hogy bizony hatalmas emberek ( ánák – ענק ) lakják, akiket nem lesz könnyű legyőzni. És van még valami furcsa a beszámolóban: igaz, tejjel-mézzel folyó Kánaán, amely azonban megeszi  lakóit – a héber szöveg egyértelműen szókimondó ( árec ochelet josvéá – ארץ אוכלת יושביה) – nem csoda, hogy a sivatagi vándorlásban kitikkadt nép kétségbeesik.

Persze, ez a kishitűség ostoba megnyilvánulása, egy olyan nép önbizalomhiánya, amely a rabszolgasághoz szokott, és a szabadság megkövetelte felelősségtudat még nem alakult ki nála.  Két éve vándorolnak a sivatagban, rengeteget panaszkodnak és keveset képesek maguktól megtenni. Hiába kíséri őket a Mindenható figyelme, hiányzik belőlük az a tettrekészség, amely egy lelkileg is felszabadult ember sajátja, és ennek hiányában nemhogy közelednének, egyre távolodnak a céljuktól.

Valójában itt dől el, hogy a sivatagi vándorlás 40 évig fog tartani, amig kihal az a nemzedék, amely képtelen szabadulni a szolgaság szellemétől. Maguk felett mondanak ítéletet a gyávaságukkal.

Az isteni terv az volt, hogy a népet kimenekiti Egyiptomból, elvezeti az igéret földjére. A sivatagi vándorlás eddigi szakaszában megkapták az összes szükséges eszközt az önálló állam létrehozásához – a törvényeket, a társadalmi felépitmény szerkezetét, a hadrendet.  Tehát minden készen áll arra, hogy elfoglalják azt a földet, amelyet a Mindenható nekik igért. És ekkor inukba száll a bátorság… a megalkuvás, az akaratgyengeség amely a  szolgaság évtizedeiben  a lelkükbe égett, megakadályozza őket abban, hogy átlépjék a saját árnyékukat. A Mindenható, vagy a Természet viszont nem szentimentális azokkal,  akik a saját sorsuk jobbrafordulásáért tenni nem akarnak, csak nyafogni tudnak – a természetes kiválasztódás kegyetlen törvénye szerint ők elpusztulnak. De nagyon fontos része a történetnek, hogy akik hittek abban, hogy ez a föld nekik rendeltetett, és hajlandók voltak ezért harcolni, azok elnyerték a jutalmukat – „Csak Józsué, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, maradának életben ama férfiak közül, a kik mentek vala a földet megkémlelni.”

Egy nép, amely ragaszkodik a megszokotthoz, ne várja el, hogy helyzete jobbra fordul. Ahhoz ugyanis változásra, sokszor gyökeres változásra van szükség. A cselekvés bátorsága nélkül esélye sincs a sikernek. Viszont, nem árt tudni, hogy aki nem kovácsa a saját sorsának,  annak sem marad a helyzete  változatlan, hanem romlik. Tehát a „sivatagi nemzedék” sorsa nem volt eleve elrendeltetett, nagyonis saját hozzáállásán múlt az, hogy nem jutott be Kánaánba, és értelmetlen sivatagi bolyongásban élte le maradék éveit.