38_korach – קֹרַח

korach – קֹרַח – Korach (a levita neve)

(Mózes 4. könyve – 16. fejezet   1. bekezdéstől  18. fejezet  végéig)

A történet, amelyet az e heti szakasz leír, közismert. Az ilyen látványos eseményeket előszeretettel örökítette meg a későbbi keresztény művészet.

Sandro Botticelli mellékelt képe is ilyen, bár a történetet a sivatagi egyszerűség helyett a firenzei pompa diszletébe helyezte át.

A héber nyelvében őrízte meg az egyik fontos részletet Korachról – a nagyon gazdag szinonímájaként: „gazdag, mint Korach” kifejezésben azonban ott bújkál az a feltételezés is, hogy gazdagsága eredete nem pontosan ismert.

Korach (a magyar bibliafordítás Kórénak emlegeti) a Levi törzsből való, amely társadalmilag kiemelt státuszt jelentett, Mózesnek és Áronnak rokona. Lázadása tehát a héber törzsek vezetését veszélyeztette, méghozzá „házon belül”. Azt vonta kétségbe, hogy a Szentély szolgálatát valóban Áron nemzettségének kell ellátni, de valójában Mózes személyes felelősségének kérdését is felvetette.

Az elmúlt hetiszakaszban láttuk, hogy az Igéret Földjének elfoglalása elnapolódott – igaz, a diplomáciai pesszimizmushoz képest, amely a sikeres honfoglalást abszolút kétségbe vonta, „csak 40 éves késedelemről” van szó, de az nyilvánvaló, hogy a felnőtt lakosság nagy részének már nem lesz életében módja megismerni Kánaánt.  A sivatagi bolyongás nem éppen lelkesítő célja sokakat elégedetlenné tett, és ez még inkább megalapozta a „kormányzat”  helyes működésében vetett bizalom hiányát. A „trónkövetelők” nemcsak születési joguk alapján vonják kétségbe a vezetés legitimitásást, hanem mindehhez ott a felhalmozott gazdagságuk, kvázi a képességeiket ők már bizonyították azzal, hogy szép nagy vagyont gyűjtöttek, míg a Mózes és Áron vezette politikai elit a tehetetlenségét azzal, hogy megtorpant Kánaán kapujában.

Mózes helyzete, nem először, problematikus. Tisztában van azzal, hogy a társadalmi megosztottság pusztulásba sodorhatja a népet, ugyanakkor némiképp jogosnak is érzi rokonai felvetését, mentegetőzik. Lelke mélyén persze tudja, hogy ebből nagy baj lesz. A békesség kedvéért nem lehet hivatali pozicióba emelni minden elégedetlenkedőt.  A lázadók sorsa tehát  elrendeltetett: a föld megnyílik talpuk alatt és minden gazdagságukkal együtt elnyeli őket.

A XXI. századi ember nehezen tudja elfogadni ezt a megoldást. A leviták felvetése, miszerint, ha valaki nem jól végzi a dolgát, az adja át a posztját – elég elfogadhatónak tűnik. Másrészt, ha nincs is igazuk, vagyis Mózes és Áron a feladatra kiválasztott vezető, aki a nép érdekében cselekszik, akkor is példátlanul durva megoldás, hogy az „ellenzéket” családostul, vagyonostul elnyeli a föld.

Korábban már emlitettem, hogy a Tóra sokféle szimbolikát használ, például az időt, a számokat tekintve, és a túlzásokat is gazdagon alkalmazza.

Példaként, Mózes 120 évesen „élete teljében” hal meg a sivatagban, míg a „sivatagi nemzedék” kihalásához elegendő negyven év… Vélhetőleg, Korach lázadóinak hirtelen és kíméletet nem tűrő pusztulása is sokkal inkább szimbólikus, mint konkrét.

Erre utal a vesszős kiválasztás, még ugyanebben a hetiszakaszban, amely szerint Áron vesszeje kivirágzik, és még termést is hoz egyetlen éjszaka – annak bizonyítékaként, hogy ő az alkalmas főpap.

Ha a két jelenséget együtt értelmezzük, akkor nyilvánvalóbb a jelentés: Korach, aki vagyona és születési előjogai alapján, nem pedig vezetői képessségei miatt követeli a hatalmat, vagyis fellépése a rombolás – pusztulásra itéltetett, ellenben az, aki az életet szolgálja, annak a kozmikus igazság ezt a szándékát megerősíti.

További, izgalmas kérdéseket vet fel a Tóra azzal, hogy a születési előjogokat nem tartja elégnek ahhoz, hogy valaki a hatalmat gyakorolja – hiszen az, hogy éppen Áron vesszeje virágzik ki, mig a többieké nem, valamiféle titkos alkalmasságot sejtet.  Ha a Tórát egy olyan szöveggyűjteménynek tekintjük, amely a történések után rögzitette az eseményeket, vélhetőleg már a második Szentély pusztulása után,  akkor még inkább figyelemre méltó a Tóra üzenete, ebben a hetiszakaszban is, de nem először, hiszen korábban az elsőszülöttek jogait vonta kétségbe, nem egyszer.

A második Szentély pusztulásával a papi arisztokrácia gyakorlatilag megszünt. Bár mai napig fennmaradt a kohenek bizonyos megkülönböztetése, de az nem több, mint egy demokratikus országban a grófi, vagy hercegi cím.  A születési előjogokhoz képest a tudás emelkedett rangra a zsidók körében, és ez meghatározta egész további történelmüket.  Ráadásul, a tudásra való törekvésnek nincs közvetlen „haszna” – nincs vizsga, amely eldönti, hogy ki mennyit ér a tudását illetően, és az majd egzakt módon meghatározza a jövőjét. A tanulás egyetlen célja a még több tudás. Csak ebben a kontextusban érthető, hogy igen öreg emberek tanulása is természetes dolog – nem a jövőnek tanul, hanem azért a napi emelkedettségért, amit a tanulás folyamata és a pillanatról pillanatra gyarapodó tudás érzete jelent. A rabbi – valójának csupán nagytudásút jelent, és csak a legújabb időkben egyfajta akadémiai végzettséget.

Természetesen, a folyamatos tanulás olyan tréning, amely az élet bármely területén kamatoztatható – ez az egyik alapja annak, hogy a zsidók „természetes hajlama” vitte őket az értelmiségi szakmák felé már akkor, amikor ezt még nem tekintették a társadalmi  ranglétrán előkelő helynek.  Úgy is mondhatnám, hogy az esélyegyenlőség a zsidók „vérében van” – ami a progressziv mozgalmakban való aktivitásukat is némiképp predesztinálja.

Visszatérve a Tórában szereplő alakokra – elgondolkodtató, hogy annak ellenére, hogy Áron a főpap,  Mózes személye emelkedik ki az egész mikrai (makor-eredet) korszakból, neki tulajdonitjuk a Tóra öt könyvét, és őt nevezzük Móse rabénu -nak, vagyis a mi rabbink, Mózes-nek. Talán, mert az ő, nagyonis emberi személyisége tanit meg bennünket megküzdeni a nap-napi életünkkel.