39_chukát – חֻקַּת
chukát – חֻקַּת – (a Tóra) törvénye
(Mózes 4. könyve – 19. fejezet 1. bekezdéstől 22. fejezet 1. bekezdés végéig)
A heti Tóra-szakasz kezdete a tisztátalanság megszüntetéséről szól – ha szó szerint értelmezzük. Arról a vörös tehénről, aminek feláldozása révén egy nép tisztátalanságát (bűnösségét) meg lehet szüntetni.
Viszont, aki a megtisztítás szertartása érdekében elvégzi az áldozatot, bár ő maga csak tiszta személy lehet, arra az időre, míg teszi a dolgát, tisztátalanná válik. Miközben azok, akik tisztátalanok voltak, e szertartás által megtisztultak.
A 19. fejezet első tíz bekezdése látszólag mindentől független talányként szerepel a Tórában. Milyen össznépi bűnösséget lehet íly módon semmissé tenni?
A fejezet további 12 bekezdése a halottakkal és a harcmezőn elesettekkel kapcsolatos tisztátalanságot tárgyalja, ami felfogható egy korszerű közegészségügyi utasítás-rendszernek.
Mi lehet a kapcsolat a fejezet két része között, azon felül, hogy mindkét esetben tisztátalanságot említ, bár az első, egyfajta lelki tisztátalanságra, bűnösségre ( חַטָּאת הִוא) utal, míg a másik a bomló szerves anyaggal való érintkezésből származó fizikai tisztátalanság ( טָמֵא) megszüntetésének előírásai?
A következő fejezet (20) Mirjam halálával kezdődik. Mirjam halálával elapad a kút, amely a sivatagi vándorlásban követte a népet. Tamar Biala ezt a szakaszt tanította, amikor tudatosult benne a nők hátrányos megkülönböztetése a szent szövegben. Izrael népe zúgolódik, nincs vizük, anélkül elpusztulnak a sivatagban. Ekkor Mózes és Áron megkapja a felsőbb utasítást, hogy miként nyerhetnek vizet a sziklából, csakhogy a kivitelezésben nem voltak pontosak. Az ítélet azonnali és kérlelhetetlen – egyikőjük sem teheti be a lábát Kánaán földjére. Áron Hór hegyére megy fel a fiával, Eleázárral, átadja a főpapi szimbólumokat, a ruháját, és meghal. Miután az egész nép harminc napig gyászolta Áront, megindultak Kánaán felé.
A 21. fejezet leírja, hogy miként szeretne Izrael népe békességgel átvonulni a sivatagi királyságok között az ígéret földjére, de azok megtámadják őket, a harcot tehát fel kell venni, hogy előre jussanak.
Minden évben elolvassuk az adott Tóra-szakaszt, és minden évben más részlete válik hangsúlyossá, mert bár ismerjük a történetet, azok a körülöttünk lévő események hatására más-más aktualitással bírnak.
Lehetne foglalkozni Mirjam alakjával, aki különleges szerepet játszik Mózes életében, mint életmentő nővér. Később, az egész népet kíséri gondoskodó szeretete, amit a sivatagi vándorlás során nélkülözhetetlen vizet adó kút szimbólikusan is kiemel.
Lehetne foglalkozni Áron alakjával, aki megkapja a főpapi rangot, bár személye hibáktól, tévedésektől sem mentes. A Korach-al való konfliktusból megerősödve jön ki, hogy aztán mindent elveszítsen a vízfakasztás-jelenetben egy félreértésért. Elemzés tárgya lehetne Áron magatartása, ahogy a Mindenható döntését belenyugvással fogadja, akkor is, amikor két fiát az áldozati tűz emészti el, akkor is, amikor a saját halálát kell tudomásul vennie.
Mégis, most a tisztátalanság és a megtisztulás különös kapcsolata tűnik a legizgalmasabbnak, amely a vörös tehén-szertartásban jelenik meg. Főként, mert a hetiszakasz utolsó harmadában véget ér a sivatagi bolyongás, és célirányosan elindulnak Kánaán felé. Mintha a szertartás előrevetítené a jövendő küzdelem etikai problémáit.
A zsidó nép nem akar senkivel konfliktusba kerülni, a rabszolgaságból a szabadság, az önálló államiság felé tart. Küzdelmes út. A nehéz természeti adottságokon túl, amit a sivatagi körülmények jelentenek, a környező népek ellenszenve is kíséri útjukat. Mitől fél Kananeus, Arad királya? Miért támadja meg az izraelitákat? Miért nem engedi át Szihon, az Emoreusok királya a zsidókat? Nem akarnak tőle semmit, csak csendben áthaladni a területen észak felé.
A történet, az ókorban és most is, a kultúrális különbségeken alapuló ellentét. Nem a vándorló tömeg fizikai jelenléte olyan veszélyes, hanem az a szellemiség, amit képvisel. Azért akarják elpusztítani őket.
Az izraeliek tehát olyan küzdelembe keverednek, amelyet nem maguk kezdeményeznek, ám isteni segítséggel győztesen kerülnek ki belőle. Kananeus, Szihon esztelen döntése saját népe pusztulását okozza. Az izraeliek győznek, de ezen közben ártatlan emberek is meghalnak az ellenség táborában. A háború már csak ilyen – mondhatnánk, ha a történelmi példákat soroljuk, de éppen a XX. század közepén igyekeztek a hadviselést különválasztani a civilek elpusztításától – törvényekkel, embargókkal, ENSZ-határozatokkal. Nem sok sikerrel.
A Tóra másként közelít. Az emberi természetet nagyon is jól ismeri és nem áltatja magát. Ellenben beiktat egy kultúrális többletkövetelményt azokkal szemben akik elfogadják tételeit. Nem azt várja el híveitől, hogy az ellenük támadókkal ne harcoljanak, sőt, azt is elfogadja, hogy a harc során ártatlanok is, óhatatlanul, meghalhatnak. De az ártatlanok vére tisztátalanná teszi az egész népet – erkölcsi tehertétel, amitől nem könnyű szabadulni.
