41_pinchász – פִּינְחָס

pinchász –  פִּינְחָס – Pinchász (Áron unokájának neve)

(Mózes 4. könyve – 25. fejezet   11. bekezdéstől  30. fejezet  1. bekezdés  végéig)

Bilám tanácsára a midjanita lányok elcsábitják izrael fiait. Itt lép színre Pinchász, Áron unokája, aki dárdájával  egyetlen mozdulattal átdöfi Zimri, a simenoniták fejedelmének és Kozbi  midjanita királylány testét.

A tett és a következménye is komoly erkölcsi problémák felvetésére nyújt lehetőséget. A „Pinchász-problémában” nincs egyszerű válasz. Áron unokája ugyanis kohen, aki nem mocskolhatja be kezét gyilkossággal – tette a főpapi státuszát veszélyezteti. Ezzel szemben az isteni akarat szerint  megkapja a főpapi kinevezést, mert tettével megállította a „járványt”.

A midjanita cselszövés vesztesége jelentős: huszonnégyezren halnak bele a „kurválkodásba” – a héber szöveg nevén nevezi a dolgot (לִזְנוֹת).  Ezek után rendezni kell a sorokat. Megnevezésre kerül a Mózes szerepét átvevő vezér. A hetiszakasz kitér még egy rendezetlen jogi kérdésre is, a nők öröklésére.

Amennyiben nincs fiú örököse az elhaltnak, lányai öröklik a vagyont, azzal a feltétellel, hogy nem házasodhatnak más nemzetségbelivel, hogy az általuk megörökölt vagyon a nemzettség tulajdonában maradjon – ez is izgalmas kérdéseket vet fel, de most fontosabbnak itélem meg a Pinchász-problémakört, amit az egyes hetiszakasz-magyarázatok az önbíráskodás körébe sorolnak, nekem viszont a kritikus tömeget juttatta eszembe.

Emlékezzünk, hogy Mózes felesége Cipóra is midjanita nő volt, és a mikrai történet során a héber törzsek számos esetben befogadtak „idegeneket” – mi végre hát a hiszéria a midjanita lányokkal való pajzánkodás körül?  Szerintem a válasz a mértékben keresendő. Az, hogy néhány héber fiatal midjanita vagy más nép közül választ párt, azzal nincs semmi baj, de ha tömegesen lesznek más kultúra követői, akkor a nép elenyészik.

A Tóra határozott feladattal ruházta fel a zsidó népet. Az a bizonyos „or legojim”, vagyis a „fény a többi népnek” szerep, mint már korábban szó volt róla, nem kiváltság, hanem többletfeladat, úgy is mondhatnánk, hogy a mikrai kor fejlődési trendjét a héberek képviselték. A társadalmi, de még a tudományos fejlődés sem egyenletes – csomópontok, részeredmények, egyes akadályok leküzdése által újabb lehetőségek nyilnak meg – ez a küzdelmes előrejutás különleges képességeket igényel. Az „isteni kiválasztás”-t lehet úgy is értelmezni, mint egyfajta született tehetséget, amelyben ott van a lehetőség csirája, de csak akkor tud kibontakozni, ha azt kellően ápolja valaki. Az „edzés”, a tehetség folyamatos karbantartása, tapasztalatokkal való bővítése, többnyire kegyetlenül nehéz munka. Ha valaki a siker titkát keresi, akkor az „útközben” állapotban rengeteg kudarccal találkozik, de úgy tűnik, hogy éppen ezek jelentik a későbbi siker zálogát.

A Tóra szerint a zsidóknak olyan „korszerű” társadalmi rendet kell megalkotniuk Kánaánban, amely hatással lesz az egész térségre. A sivatagi előkészületek mindenre kiterjedtek. A törvényesség, a szervezeti rend, a társadalmi igazságosság minden elképzelhető részletére. De ez még mind nem elég – a „feladat” különleges emberi tartást követel.

Kényes kérdéseket feszeget ez a hetiszakasz, amikor a különböző népek küzdelmében egyértelműen állást foglal a „kiválasztottak” mellett. A PC világában még megfogalmazni sem egyszerű azt, hogy bizony nem vagyunk egyformák, nem vagyunk egyenlők. Holott a történelemből nagyonis jól tudjuk, hogy vannak dinamikusan fejlődő, stagnáló és elbukó kultúrák, és tudományosan is elemezhető, hogy a kultúraváltásoknak mi volt az oka.  Lehet széplélekként nosztalgiázni az indián kultúra visszaszorulásán, vagy elsiratni az avarokat, de ha őszintén szembenézünk a problémával, akkor lelkünk mélyén tudjuk, hogy a mai életformánkat úgy ahogy van, nem hajitanánk el egy bikacsökért.  A jelen problémáinak ismeretében is valahogy előre szeretnénk jutni, nem pedig hátra, még akkor is, ha a közeli és távoli múlt humánus eredményeinek megőrzését ma már nagyonis fontosnak tartjuk.

Csakhogy, a „jövő emberei” éppen azzal járhatnak sikerrel, ha maguk számára is szigorú feltételeket állitanak. A „dagonya-tétlenség”-ből soha semmi jó nem születik. Az önmagával önelégült egyiptomi, római vagy azték kultúra is megrekedt, mint ahogy egy jó ideje az újkori európai kultúra is csak köldöknézésre képes.  Az új, a radikális, lehet, hogy csak elárasztja (az undok amerikanizálódás), de lehet, hogy éppen az elpusztitására tör (radikális iszlámizmus). A feltörekvő erők közt a meccs nincs lejátszva. Hogy a „jó győzzön”, ahhoz hadrendbe kell állni, és nemcsak kikiáltani magunkról, hogy mi vagyunk a jók, hanem „láttatni” is tudni kell, a legmélyebb rétegekig átláthatóvá kell tenni azt, hogy ki a haladás valódi bajnoka.

Pinchász felismerte a pillanat szükségességét – bár neveltetése okán az ő lehetőségeinek határa a papi áldás, megérezte, hogy az adott pillanatban ez nem elég. Nem gondolt magára, a saját karrierjére, amit e gyilkosság félbetörhetett volna, hanem csak arra, hogy mi jó a népének. A „pakliben benne volt”, hogy ő maga elenyészik, de a nép által képviselt kultúra fennmaradása volt veszélyben. Ha nem állitja meg a „járványt” egy döbebnetesen radikális tettel, akkor könnyen lehet, hogy midjanita kényelemben feloldódik a héberek küldetéstudata, hiszen már vészesen sokan lettek az idegen gyönyörök rabjai.

Soros György apja, akik 1944-ben sikeres ügyvéd volt Budapesten, fogalmazta meg a vészkorszakról szóló könyvében, hogy vannak korok, amikor a törvényszegés az egyetlen életszerű viselkedés. Pinchász tehát nem maradhatott a törvény adta lehetőségeken belül ahhoz, hogy a fejlődés előtt megnyiljon az út. És ő felvállalta ennek kockázatát, ezért jutalma lett, nem büntetése, tettének.

Azért ez nem ilyen egyszerű. Tegnap megnéztem egy igen érdekes műsort az izraeli közszolgálatiban, ahol megemlitették, hogy Igál Amir, Ichák Rabin gyilkosa, maga jogi egyetemen tanuló ortodox zsidó, perének védőbeszédében a Pinchász-paradigmát használta. Magát nem gyilkosnak, hanem nemzetmentőnek tüntette fel.

Bizony, nem könnyű megítélni, hogy egy olyan embernek a megölése, aki Pinchász ellen, személy szerint semmi rosszat nem tett (a simeonita Zimri és a a midjanita Kozbi) elfogadható tett, sőt, „Istennek tetsző cselekedet” vagy barbár gyilkosság?   Hasonlóan, párhuzamot vonhatunk akár a Hatnapos Háború meginditásának problémájában is, hiszen amikor Izrael támadott, az egyiptomiak ugyan mindent megtettek azért, hogy háborúba hivják a zsidókat, de konkrétan mégsem ők kezdték a támadást. Ebben a hetiszakaszban azt hiszem, sokkal több a figyelmeztetés, mint a mintát adó párhuzam – nagyon ritkán, nagyon speciális esetben léphet fel önhatalmúlag egy ember, egy ország hadserege, mert az, hogy a tett helyes cselekedet, vagy a pusztulásba visz – igencsak bizonytalan.

Nem elég, hogy azt hidd, Neked van igazad, és ennek az igazságnak érvényt kell szerezni. De, hogy már-már önkinzóan őszinte legyek – nincs meg az a történelmi távlatunk, hogy Rabin és Igál Amir viszonyát ma pontosan megítéljük. A XX. század embere és jogrendszere is ezt elvetendő politikai gyilkosságnak látta.  Rabin maga évzizedekig harcolt a zsidó államért, a függetlenségért, az ellenséges támadások ellen, mindaddig, amig katona volt. De akkor a kilencvenes évek közepén, ő is úgy érezte, hogy lehetőséget kell adni a békének, és mivel Izrael a katonailag és talán mentálisan is erősebb fél, neki kell engedményeket tenni a békéért. Sokan szerettük volna elhinni, hogy a béke elérhető közelségben van.  Mindannyian tévedtünk, de ma sem hiszem, hogy Igál Amir lövései hiúsították meg a remélt megbékélést.  A „békefolyamatot” a palesztin terror akasztja meg újra és újra, és Rabin, aki maga tapasztalt katona volt,  számos engedményre lett volna képes, de semmiképp nem arra, hogy saját népét veszélybe sodorja. Más felöl pedig a dolog mégis elgondolkodtató, a maga szimbolikus szintjén. Rabin, a harcedzett, aki „békés” körülmények között a hátába kapta a golyókat – talán éppen úgy, ahogy egy a másik fél őszintétlenségén alapuló „béke” támadta volna hátba magát Izraelt…