43_mászéj – מַסְעֵי

mászéj – מַסְעֵי   –  vándorlások

(Mózes 4. könyve – 33. fejezet   1. bekezdéstől  36. fejezet  végéig)

A negyedik könyv utolsó szakaszához értünk. A héber törzsek készek a honfoglalásra. Fizikailag és lelkileg is, de utóbbit megerősítendő következik az ismétlés: a 33.fejezet pontokba szedi a rabszolgaságból való megmenekülés állomásait, mintha csak azt mondaná „látjátok, micsoda nagy utat tettetek meg, most már csak át kell lépni a küszöböt, hogy Kánaánban legyetek.”

Valójában a területfoglalás könyörtelen harca kezdődik meg.

Lelki ösztönző lehet a még el sem foglalt területek  felosztása a törzsek közt – íly módon még konkrétabbá válik az elérendő cél, erősödik a motiváció.

Mint egy XXI. századi coaching „úgy tenni mintha” kísérlete lenne, amelyben a coach-Mózes arra inspirálja a cochee-hébereket, hogy még mielőtt a „csoda” megtörtént volna, tegyenek úgy, mintha a harcok után lennének, és már csak a terület elosztása, és a polgári lét hétköznapjainak megszervezése lenne a feladatuk.

A 35-ik fejezetben a gyilkosok megítélésének különbözőségéről van egy igen érdekes és bonyolult traktátus.  A magyar fordítás itt elég zavaros. A héber –  מַכֵּה-נֶפֶשׁ בִּשְׁגָגָה  leginkább úgy fordítható, hogy „felindulásból” ölt, vagyis a Tóra megkülönböztet szándékosan, illetve  felindulásból elkövetett gyilkosságot – és ennek megfelelően különbséget tesz a büntetés mértékében.

Tulajdonképpen az önhatalmúlag elkövetett vérbosszút megelőzendő a bírák révén való  itélkezés, sőt a börtön is megjelenik (menedékvárosok – עָרֵי מִקְלָט).

Vagyis, mielőtt még valóban elfoglalták volna Kánaánt a héber törzsek, a letelepedés utáni élet képe már szinte tapinthatóan valóságossá vált számukra. Rendezett a társadalmi kapcsolatok rendszere, kinek mi a dolga, mi a kötelessége, melyek azok az elvárások, amelynek eleget kell tenniük. Még nincs saját hazájuk, de a szervezettség lehetővé teszi, hogy  a vándorlások során kialakított szabályokat begyakorolják.

Pontos „térképet” kapnak az elfoglalandó területekről, és az sem kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik jelenleg az „igéret földjén” élnek. A Tóra nem egy humanitárius szervezet álláspontjára helyezkedik : az „új szellem”, az egyistenhit el kell söpörje a bálványimádást – ez a parancs. A héberek megtanulták a sivatagi vándorlás során, hogy a „felsőbb” parancsnak ellentmondani nem szerencsés.

Mégis, mit kezdjünk napjainkban ezzel az egyértelmű, a más népek elpusztítása árán megvalósítandó honfoglalási utasítással? Különösen most, amikor a zsidók újra és újra a hazájukért küzdenek egy másik néppel szemben, amelynek a korunkra érvényes  nemzetközi  jog szerint egyazon földdarabra van jussa, mint a zsidóknak?

Mózes 5. mondhatni összefoglaló könyvében ezzel kapcsolatban is találunk majd fogodzókat.

Amikor ezeket a sorokat írom, már Tel-Avivból folytatom a hetiszakasz-elemzéseimet. Jó ideig így lesz ez. 26 évvel azután, hogy egyszer már alijáztam Erec Izraelbe, és öt évnyi magyarországi próbálkozás után visszajöttem ide.

Nem azért, mert itt könnyebb, hanem mert itt van remény. Magyarországon számomra most nincs. Nem érzem ezért magamat hibásnak – öt év alatt megtettem mindent, hogy hasznos tagja lehessek a magyar társadalomnak. A döntéshozók azonban úgy ítélték meg, hogy nincs rám szükségük. Se a baloldalnak, se a jobbnak, de még a középen lavírozóknak sincs szükségük olyan szakemberre, aki átlátható rendszereket alkot. Sőt, kellemetlenkedő perszóna lettem, aki a szemébe mondja az „úrelvtársaknak”, amit gondol. Igaz, ők sem nem urak, sem nem elvhűek, sem nem társak, még egymásnak sem, nemhogy a pártokon kívül élő honpolgárok közösségének.