46_ékév – עֵקֶב

ékév – עֵקֶב  –  következtében…

(Mózes 5. könyve 7. fejezet 12. bekezdés – 11.fejezet 25.bekezdés végéig)

Ebben az ismétlések könyvében, Mózes új hangsúlyokat ad a már korábban elmondottaknak.

Visszatérő gondolat, hogy ha a zsidók megtartják az isteni parancsokat, akkor jó életük lesz, de ojvávoj, ha nem, mert akkor az Igéret földjét sem érdemlik meg.

Állandó összehasonlítási alap az egyiptomi rabszolgasors, az ottani betegségek, azok az istencsapások, amelyek a fáraót és népét érték a Mindenható akaratánák ellenszegülése következtében. Csakhogy a honfoglalásra készülő csapatnak  már nincs saját élménye az egyiptomi életről, hiszen a negyvenéves sivatagi vándorlásnak éppen az volt a célja, hogy a rabszolgasorban nevelkedettek kihalásával egy új, szellemileg és fizikailag is megedzett nemzedék vegye fel a harcot a kánaáni népekkel. Akkor hát mi végre a múlt felemlegetése?

Az aranyborjú-történetnél láthattuk, hogy míg Mózes a kőtáblákkal volt elfoglalva a Szináj hegyén, az Egyiptomból kimenekültek elfelejtettek mindent az ottani nyomorúságukból, csak a húsosfazék, a viszonylagos gondtalanság után nosztalgiáztak, ahelyett, hogy elfogadták volna az új körülmények új törvényeit. A honfoglalás előtt álló csapat, harcba indul, de talán felteszik magukban a kérdést, hogy mire való a küzdelem?

A rabsors egyszerűbb, mint a szabadság. A rabsors felment a cselekvés alól. „Nincs mit tenni” – panaszkodik a rabszolga-lélek, és ezzel fel is menti magát minden felelősség alól. Szabad emberként cselekedni fárasztó dolog, sőt veszélyes is – a bukás éppen úgy  lehetséges velejárója, mint a siker.

Az állatkert rácsai mögött rendszerint van mit enni, a szabad természetben meg kell szerezni az élelmet, és ha valaki nem elég ügyes felkopik az álla. A „háziasított állatok” nagy része életképtelen  szabadon.

Mózes „sarkalatos” intelmeit lehet értelmezni úgy is, hogy a Mindenhatót kihagyjuk belőle. Az isteni gondviselés nélkül is van értelme azoknak a törvényeknek, amely a szabad ember cselekvéseit motiválja. Akkor is igaz a tétel, hogy ha az ember bizonyos etikai norma szerint él, nagyobb valószínűsége annak, hogy sikeres és boldog lesz. Az én, világi olvasatomban a zsidókat nem az isteni gondviselés tartotta meg többezer éven át, hanem azok az alaptörvények, amelyek mentén éltek. Az a „sorvezető” ami a zsidó életfilozófiát jellemzi, a szabadon cselekvő ember sajátja, amiben ugyan belefér a bukás is, de nagyobb valószínűsége a sikernek, a belső harmóniának, a tevékeny boldogságnak.