A földközi-tengeri térség hullámai

Izraelből nézve a libanoni helyzet az érzékenyebb, de a tunéziai sem mellékes. Mindkét esetben bizonytalan a kimenetel .
Magyarországról nézve tanulságos, hogy mennyire nem elég a demokráciához az, hogy a formális keretek léteznek (alkotmány, parlament, választások) – a demokráciához öntudatos polgárok szükségeltetnek! Ennek hiányában az egész csak kirakat egy uralkodó elit legitimizációjára.

Van aki optimistán tekint a tunéziai  eseményekre – elsöpörtek egy diktátort, itt a kánaán! Csakhogy ez nem így működik!

Húsz év után, már Magyarországon is kezdik megérteni, hogy nem elég elkergetni a korábbi uralkodó elitet… a forradalom legfeljebb nyitánya lehet egy mélyreható reformnak, jobb esetben. De az is megtörténhet, hogy csak a hatalom cserél gazdát, a rendszer lényege nem változik, mert az a népcsoport, amely kezében a formális döntés (választások) nem eléggé „érett” arra, hogy ismerve jogait és kötelességeit, a demokratikus kereteket tartalommal töltse meg.

2006-ban a helyhatósági választások előtt Dési János (ATV)  sértődötten hesegetett, amikor az mertem állítani, hogy a magyar egyelőre egy demokratikus kísérlet, nem pedig működő demokrácia. A helyzet azóta sem változott – szerintem. Aki olvassa a hetiszakasz-magyarázataimat, a parasat hasavua-t, az tudja, hogy a nép, amely éppen csak kimenekült az egyiptomi rabszolgaságból, még korántsem szabad – lelkében ott a félelem, és időnként a biztos rosszba is visszavágyik a jövő bizonytalansága  helyett. Ki kell haljon a „sivatagi nemzedék”, negyven év kell ahhoz, hogy bátran birtokba vegyék az országot, amely nekik rendeltetett.

A Közel-Keleten az európai gyarmatosítóktól való megszabadulás nem vezetett demokratikus átalakuláshoz – az egyetlen kivétel,  Izrael, amit Európában  nem képesek  tudomásul venni,  úgy tesznek, mintha minden olyan állam, ahol választások vannak, ott tulajdonképpen semmi probléma. Tunézia nem tartozik közvetlenül a közel-keleti geopolitikai körzethez, sokkal inkább ahhoz a földközi tengeri térséghez, amely megújulásában Simon Peresz annyira bízik, de mindmáig elég kétséges a helyzete.

Tunézia

A francia gyarmati sorból megszabadult Tunézia Bourgiba idején a nyugati tipusú demokráciák felé haladt, Ben Ali ehhez képest visszalépés volt a vallási tradiciókhoz – szunnita muszlim.

Az iszlámista terrormozgalmakat Ben Ali diktatórikus módon tartotta féken, az ő hatalmának megszűnésével a helyzet egyáltalán nem egyértelműen pozitiv.

Irán

Emlékeznünk kell Irán esetére, ahol a Pahlavi család elzavarása 1979-ben a fundamentalista mozgalmaknak nyitott utat, nem pedig a demokráciának.

Irak

Ugyanebben az évben került hatalomra Szaddam Husszein Irakban –  diktatúráját  csak 2002-ben tudta megdönteni a külső támadás, de a demokratizálódás útján még nagyon sok tennivaló van ahhoz, hogy a vallási fanatizmus veszélye elmúljon.

Annál is inkább, mert Irakban durván fele-fele arányban vannak szunnita és siita iszlám hívők, nem beszélve az egynegyednyi kurd kisebbségről, amely függetlenségről álmodik.

Libanon

A legriasztóbb példája  a közel-keleti depressziónak Libanon, amely a francia mandátum megszünését követően egészen a hetvenes évekig a Közel-Kelet Svájcának számított, mígnem a Jordán királyságban megszaporodó palesztin merényletek miatt a jordán király kiebrudalta őket, és Jasszer Arafat Libanonba tette át a székhelyét.

A palesztin menekültek  felborították az érzékeny libanoni, etnikai egyensúlyt, és kirobbant a polgárháború, amelyben mindenki mindenki ellen harcolt egészen addig, amig az izraeliek megunták az északi településeikre hulló katyusákat, és a Galil békéje jelszóval belesétáltak a libanoni mocsárba, 18 évre. Az izraeliek lettek a közös ellenség, de a belső viszály ettől nem lett gyengébb, csak a felszín alá került egy időre. Miután 2000-ben az izraeli hadsereg kivonult, a gyenge központi kormányzat és az őt képviselő hadsereg helyett az időközben, szíriai és iráni támogatással megerősödött Hezbollah vette át a hatalmat.

Az ENSZ békefenntartói  arra sem voltak képesek, hogy a sííta terroristák határmerényleteit megakadályozzák. A Haszan Naszrallah vezette  Hezbollah katonai bázisán a politikai hatalomba is betagozódott, de módszerei nem éppen a parlamenti demokrácia szabályaihoz igazodnak. 2005-ben meggyilkolták az akkori miniszterelnököt Rafik Haririt, akinek a fia, Saad Hariri a jelenlegi, illetve éppen most kormányát vesztett miniszterelnök. Az történt ugyanis, hogy a nemzetközi vizsgálóbizottság rövidesen nyilvánosságra hozza a merénylet feltárt részleteit, amelyek egyértelműen Naszrallahra utalnak. Bár a siita terrorvezér dél-libanoni bunkeréből ki sem mozdul – az iráni elnök is ott látogatta meg nemrég – a kormányban ülő hezbollah-tagok lemondásával a fiatal Haririt arra akarták kényszeríteni, hogy ne vegye figyelembe a vizsgálóbizottság jelentését.

Saad Hariri, akit eddig egy gyenge fickónak tartottak, és éppen Obamával találkozott, az USA-ban, amikor a hezbollah-miniszterek bejelentették lemondásukat, ahelyett, hogy megadta volna magát a sííta terrornak, azt mondta, hogy „Fontosabb megtartani Libanont, mint a miniszterelnökséget” – és nemzetközi támogatást gyűjtött maga köré. A baj csak az, hogy a térségben működő fundamentalista terroristák érdeke nem a béke és a megegyezés, hanem a meg nem szűnő harc. Nekik nem elégedett, békességben élő emberekre, hanem mindenre elszánt harcosokra van szükségük ahhoz, hogy az áhított világ méretű dzsihádod megvalósítsák. Előbb saját népüket teszik tönkre annyira, hogy azok számára a halál legyen a megváltás – akkor lesznek alkalmasak a szent háborúra.