A megvalósult álom

Izrael egy álom, ami megvalósult, és mint ilyen, egyben csalódás is. Mert amíg álom, addig olyan tökéletes, amilyen a valóság sosem lehet… nem szó szerint, mert emlékezetből fordítottam azt a mondatot, amivel Amos Oz kezdte egy előadását, a róla szóló filmben.

Az idei,  izraeli dokumentumfilm fesztivál legjobb filmje, kétségtelenül az, amit róla készítettek. Pontosabban, Amos Oz zseniális, és ettől a film is nagyon jó. Nem véletlenül volt zsúfolt a nézőtér. Háromszor vetítették a fesztivál keretében, és volt aki nem elégedett meg azzal, hogy egyszer látja. Mert Amos Oz életútja egyben  Izrael  állam megalakulásának és létének sűrített változata, méghozzá úgy, hogy a sok-sok felmerülő kérdésre is meglehetősen pontos válaszokat kapunk.

A másik remek film, a Pizza Auschwitzban című. Mindkettő „jogosult” sok-sok vetítésre Budapesten, hogy azt ne mondjam, kötelező mozi minden értelmes ember számára. Ebben a Soá-filmben, szerintem, a főszereplő nem a túlélő, hanem a két gyermeke, akik Izraelben élnek, ott születtek, mégis magukban hordozzák a Holokauszt rémét.

A harmadik legjobb filmnek tartom a Magányos szamaritánust. A szamaritánusok, vagy ahogy Izraelben hívják önmagukat, a „somroniak„, arra büszkék, hogy a Tóra előírásait precízen betartják.  Ősi szokásaikat akkor is megtartották, amikor Jeruzsálemben megépült a Szentély, és miután lerombolták. A rómaiak, a keresztesek és a muszlimok uralma alatt is – a világ körülöttük folyton változott, de ők maradtak, akik voltak. A kis közösség ma alig több, mint 700 lelket számlál. Egy részük még mindig „a hegyen” lakik Somronban, másik részük Holonban, zárt közösségben. A szokások fennmaradásának feltétele a zárt közösség, amihez csatlakozni lehet, de kiválni belőle halálos bűn.

A Híd a völgy fölött, szerintem a rendező szándéka ellenére jó film. Ezt a filmet tavaly már lehetett látni a Duna televizióban – akkor írtam is róla. Kfar Qara-ban 2003-ban, Kéz a kézben elnevezésű  kétnyelvű, kétkultúrájú iskolát nyitottak, a megbékélés nemes szándékával. A helyi, arab családok örültek, hogy egy nívós iskola van a körzetükben, ahová baloldali, idealista zsidó családok is beíratták a gyerekeiket. A film nagyon szépen dokumentálja a szomorú valóságot, hogy amig a felnőttek háborúznak, addig a gyerekek sem élhetnek békében egymással, bármennyire is szeretnének.

Az Askenáz felvett anyagai  jók lennének, ha a szerkesztésükkel többet tudtak volna mondani, mint az egyes jelenetek önmagukban. Valójában, a történet benne van a filmben, csak nincs érthetően elmesélve. Egy izraeli számára valamennyivel jobb, mint annak, akinek az összelapátolt információ először hullik a fejére.  Aki kicsit sem ismeri az izraeli társadalom bonyolult rétegződését, annak legfeljebb az előítéleteit erősíti – „micsoda rasszisták ezek az izraeliek”.

Hát, nem egészen.  Ha belegondolunk, hogy miként lehetett egy országot alig egy évszázad közös történelem során, a világ minden tájáról érkező, annak a helynek a kultúrájával átitatott emberekből összekovácsolni, akkor talán azt is megértjük, hogy ebben a nagy összecsiszolódásban rengeteg sérelem is ért, szinte mindenkit. Az askenázikat, a szefárdokat, a keleti („arab”) zsidókat és persze azokat az arabokat is beleértve, akik ennek a zsidó nemzeti mozgalomnak a keretében lettek maguk is egy nép, a palesztin. Korábban ugyanis ők is csak valamelyik birodalom (előbb az oszmán, majd a brit) muszlim, vagy keresztény alattvalói voltak.

Soreret – ami  angolul Black bus (fekete busz), magyarul Fekete bárányok címmel került vetítésre. A héber cím ( סוררת ) jelentése lázadó, engedetlen. Amíg hazafelé villamosoztam azon gondolkodtam, hogy a héber érzelmi tartalmat miként lehetne hitelesen visszaadni. Mivel a héber szó nőnemű változata egyértelműen utal a főszereplők nemére, és mindkét nő esetében felemlegetik, hogy „nem normálisak”, hogy otthagyták azt a közösséget, amelyben felnőttek, a magam számára a film címét így fordítanám: Megveszekedettek

Ambvivalens érzelmeket keltett bennem ez a film. Tudom, hogy létezik az ortodoxiának rengeteg árnyalata, ismerek Gúr-haszidokat, és nem szeretném kisebbíteni azt a szörnyűséget, amit ez a két nő átélt, mégis, Budapesten ez a film túl általánosító képet fest az ortodoxokról, és ebben az értelemben nem hiteles. Értem is, meg nem is a nők kirekesztettség érzését, mert tudom, hogy nehéz, de azt is, hogy nincsenek egyedül. Vannak civil szervezetek, amelyek éppen az ilyen fiatalokat igyekeznek segíteni, ebben a magukra vállalt árvaságban. Választott életvitelüket a családjuk nem tudja elfogadni, a családjuk életformáját pedig már ők nem képesek követni.

A 443 – zavaros film. A legnagyobb hibája, szerintem, hogy erős prekoncepcióval indult neki az útnak. Durván fogalmazva – Összeszedem az útmenti szemetet és odaborítom elétek, hogy szégyeljétek Magatokat! – OK, ezt negyed óra után már értettük, felfogtuk, és izraeliként szégyelltük magunkat. Na de, 55 perc túl sok idő ilyen szerény  mondanivalóhoz.  Vannak benne jó jelenetek, de túl sok az érdektelen, fölösleges szájbarágósdi.

Kifejezetten rossz filmet csak egyet találtam, és ez a Gáza/Sderot – ezt akár, olyan külföldi tudósító is forgathatta volna, aki előtte csak magyar jobboldali újságokból olvasott a konfliktusról.